Megjelent: 1989. November
Ne tarts tőle, tisztelt Olvasó, hogy e cím alatt az MSZ(M)P-kongresszus értékelésével untatlak. Nem. Fájó emlékű októberi napunkra történő megemlékezésen a helyszínen, Aradon vett részt Darvas Miklós barátom. Ő mondta el élményeit az útról, a helyszínről, a NAP-ról, a másnapról. Krónika következik a román internacionalizmus hétköznapjairól.

– Mint MDF-tag vagy mint mezei állampolgár utaztál Romániába?
– Összekötöttem a kellemest a hasznossal. Nagyon jó barátaim élnek ott. Akiknél most voltam, a gyermekük beteg, neki vittem gyógyszert. Ami a kérdést illeti, az MDF és az 1DF megbízott,
hogy helyezzek el koszorút az emlékműnél.
– Milyen volt az átjutás?
— Tavaly leszállítottak a vonatról, idén szerencsém (?) volt. Nagyon vigyáztam, hogy minden szabályos legyen – két napra 200 lej stb. Ami tiltott volt – a fogamzásgátló és a trikolór -, azt jól eldugtam. Az Orienttel mentem, éjfélkor értünk a határra és ott álltunk 4 órát.
Ez már a sokadik utam volt, mégis megdöbbentett a határőrök és vámosok brutalitása. A kb. 200 emberből 20-an értünk át. Még a tranzit utasokat is visszazavarták. Nálam az első két hullámban mindent rendben találtak, a harmadikban csak egy határőr tiszt jött, ő már nem nézett semmit sem, csak tuszkolt lefelé. Na, volt sírás-rívás, mondom, a Szófiába utazók hiába kérdezték, hogy őket mégis miért bántják, mindenkit pakoltak szépen lefelé. Amikor kiléptem a folyosóra, támadt egy mentő ötletem. Köztudott, hogy onnan olyan dolgokat lehet áthozni, amiről számla van és kemény valutáért vásárolták. Volt két ötvenmárkásom, felmutattam: lám én teljesen szabályosan megyek, hiszen még valuta is van nálam, hogy vásárolni tudjak. Az egyik ötvenest odanyújtottam a tisztnek, körülnézett, eltette, és mondta, hogy visszamehetek. De ezzel én nem azt vettem meg, hogy zökkenő nélkül átjussak, hanem azt, hogy megvámolható legyek. Ezután jöttek a vámosok. Amit vittem, annak a felét elfogadták ajándékként, de úgy, hogy nem kellett felajánlanom. Nem adtak papírt, csak kivették és eltették a dolgokat. Sampont, szappant, mindent – cirka 2000 forint értékben. De nem érdekel, mert mint utóbb kiderült, mi voltunk az utolsó 20 ember, aki átjutott.
– A koszorút hogyan rejtetted el?
– Sehogy. Jól becsomagoltam selyempapírba, a vámos megfogta, érezte, hogy puha, én meg bíztatólag mondtam neki, hogy nézze meg nyugodtan, kormányvédő van benne. Erre nem nézte meg. Azt tudni kell, hogy a határőrök és a vámosok, ha nem is beszélnek – értenek magyarul.
– Mi történt a koszorúzás napján?
– Fél tízkor indultunk el, hogy majd az emlékműnél csatlakozunk az emberekhez, de már a Maros innenső oldalán láttuk a rendőrkordont. Még a hídra sem engedtek fel. Beszorítottak a Park Hotel parkolójába bennünket. Voltunk 150-200-an a régebben átjöttekkel együtt. Egy érdekes dolog, hogy negyedikétől
már nem volt hely magyaroknak a szállodákban. Csak magyaroknak. Hatodikán este már volt. A román törvények érteimében pedig magánszemélyeknél nem lehet megszállni. De visszatérve az eseményekre, senki nem értett semmit. Jött egy román emberke és mondta, hogy ügyességi autóverseny van, ezért nem
mehetünk át. (Ehhez tudni kell, hogy az emlékmű körüli területre telepítettek mára egy focipályát, egy akármilyen kiszolgálót kerthelyiséggel és egy rutinpályát, melyen folyt az ominózus verseny.) Szóval az emberke mondta, hogy majd délben végetér a verseny, és mindenki leróhatja kegyeletét, most csak a követségi kocsit – háromból egyet! – engedik át. Így is történt. Ezt követően odajöttek hozzánk és a katonai attasé – vele személyesen beszéltem – mondta hogy ne próbáljunk meg semmit, mert olyan információik vannak, hogy a legkisebb indok alapján nagyon keményen kell a rendőröknek fellépni.
– Ennek volt valami jele?
– Nem rohamrendőrök voltak, ha erre gondolsz. Egyszerű, mezei rendőrök voltak, de tele volt velük a város. Mi hallgattunk az okos szóra, megvártuk a delet. Ekkor azt mondták, hogy csak kettőre fejezik be. Kettőkor azt, hogy négykor, de világos volt, hogy csak dühíteni akarták az embereket. Csak azt láttuk, hogy egyre több és több rendőr jön, köztük sok civil, akiket nem volt nehéz felismerni a kabátról, a szürke és kék öltönyről. Ök fotóztak és filmeztek, hogy a helyieket kiszűrhessék, mert összegyűlt 5-600 ember, a kétharmada erdélyi. Voltak Váradról, Kolozsvárról, sőt Marosvásárhelyről is. Töprengtünk, mit tegyünk. Egy idősebb aradi úr mondta, hogy menjünk a templomba – amit 1903-ban emeltek a vértanúk emlékére – , rójuk le ott a kegyeletünket.
– Mi történt a templomban?
– Sajnos sokan nem fértek be. Elénekeltük a Himnuszt, a Szózatot, a székely himnuszt. Volt aki hangosan sírt. A virágok elborították a templomot.
– Említetted nekem korábban, hogy a templomi eset megér egy külön misét!
– Igen. A plébános, mikor megtudta milyen szándékkal közelednek a magyarok, hirtelen elutazott. A gondnok, egy terhes román asszonyka kapcsolta fel a villanyt. Ezért a tettéért másnap elvitte a Securitate. Amikor én a megemlékezésünk után másfél órával visszamentem a templomba, egy szál virág nem volt
sehol. Két cigányasszony szedte szét a koszorúkat és csokrokat az oltár mellett. Volt amit tényleg a díszítésre használtak fel, de a többségét másnap a piacon láttam viszont. A zöldet és a nemzeti színű szalagokat a szemétbe dobták.
– Az általad vitt koszorú is köztük volt?
– Nem, én bíztam benne, hogy elhelyezhetem az emlékműnél. Azonban sem négykor, sem hatkor nem lehetett átmenni a hídon, a versenynek pedig már vége volt.
– Említetted azt, hogy beszéltél versenyzővel is!
– Igen. A sors összehozott az egyik résztvevővel. így tudtam meg, hogy a pálya október 3-án lett kész, a kerítést 4-én állították fel. Szóval kilógott a lóláb. A verseny meg egyszerű járási(!) verseny volt. Ö mondta el, hogy amikor a nagykövet koszorúzott és állt a verseny, bőgetni kellett a motort. Ök erre nem voltak hajlandók a társával, ezért kikapták őket a gépből és vadidegen emberek ültek a helyükbe. Azok nyomták, ami belefért.
– Térjünk vissza az eseményekre!
– Nos, nyolckor azt hittük, szerencsénk van. Felmehettünk a hídra. A pillértől 300 méterre van az emlékmű. Ötven méter után viszont megint ott volt a blokád. Elküldtek bennünket. Ekkorra már jóformán aradiak voltak ott, a többiek hazamentek. Mit tehettünk, a rossz tapasztalat ellenére maradt ismét a templom, ahol mire visszaértünk, rengeteg civil rendőr volt. A megfélemlített emberek csak az előcsarnokba mertek bejönni, ott van egy emléktábla, oda tették le kis csokraikat. Nálam meg a táskában ott lapult a koszorú. Odasettenkedtem az oltárhoz. előkaptam, és rátettem. Kibomlott a méteres szalag rajta a felirat. Azt látnod kellett volna! Az első sorban ülő Securitate-ügynök majd kiesett a pádból, de nem merte senki bántani, míg ott voltam. Én meg voltam olyan pofátlan, hogy másfél órán keresztül ott álltam. Az emberek pedig sorban elsétáltak előtte, egy pillanatra megálltak és meghajtották a fejüket. Az egész felért egy
néma tüntetéssel.
– Mutattál egy képet, melyen az emlékműhöz virágot helyeztél el.
– Arra másnap került sor. Akkor már oda lehetett menni, letettem a virágot, ezt követően odajött egy rendőr. Útlevél satöbbi, majd megkérdezte, hogy mit akarunk mi ettől az obeliszktől, ez nem csodatevő meg mit ludom én… Végül is szerencsém volt. a barátom segítségével megkérdeztem tőle, hogy mire volt jó az előző napi cirkusz, hiszen ezek az emberek az ő népéért is adták az életüket? Intelligens, fiatal rendőr volt. Azt mondta, ő sem érti az egészet, sőt nem ért egyet vele, de a parancs az parancs volt. Viszont visszakérdezett: Miért van az, hogy a magyaroknak csak az utóbbi években olyan fontos ez az emlékmű?
– Mit válaszoltál?
– Mit válaszolhattam volna, hiszen te is tudod, milyen volt a hetvenes-nyolcvanas évek politikája itthon, mi nemcsak az erdélyi, de a felvidéki magyarokról is „elfelejtkeztünk” , azt mondtam, a tiltás miatt fontos. Végül is békében váltunk el.
– Sok képet készítettél. Hogy hoztad haza, milyen volt a visszaút?
– Épp ez az, féltettem őket, mint a fene. Ráadásul nem tudtam kivenni a filmet, mert túlhajtottam a tekercset. Na, vettem egy csomó lapot. Előrét, meg mindent, gép be a táskába ami most már tök üres volt – , és ráraktam az újságokat. Mikor jött a vámos és kérdezte, hogy mi van, én mutattam neki az újságokat. Nézett rám, mint a „hülyegyerek”-re, kiült a megrökönyödés az arcára. Na. meglátta a fényképezőgépet, én meg nyújtottam neki és mondtam, hogy igen, fényképeztem a nagymamát meg a nagypapát, még a film is benne van. Megnyúlt az arca és azt mondta: jól van, menjen!..
Viszont szeretném, ha leírnád, hogy az erdélyi nép nem nacionalista, nem előjogokat, hanem a létezés lehetőségét kéri, s azt, hogy Erdély az erdélyieké legyen. Ők élő bizonyítékai annak a tételnek, hogy a Kárpát-medencében magyarnak lenni nem csupán nemzetet jelent, hanem Nándorfehérvár óta annál többet: hitvallást.
— kótány —
