Megjelent: 1989. szeptember
Mit tesz a halmozottan hátrányos helyzetű (mert) magyar honpolgár, ha a ládafiában felhalmozott annyi jófajta alumíniumforintot, amivel képessé válik egy – persze még a mesében is csak használt – Trabant típusú gépjármű megvásárlására, melyet éleselméjű alkotói már 29 éve az ezredvég műszaki színvonalán
álmodtak meg, nyilván azért nem változtatnak rajta, s amit ennek ellenére mégsem átallanak némely leventék Honecker bosszújaként emlegetni?
Leszámolja az magyar forintokat a jármű addigi tulajdonosának és átíratja becses magyar nevére. Utóbbihoz felemeli az acélhangú magyar telefont, és ékes nyelvezettel tudakoló a rendőrségi ügyfélfogadási időt. Gépjárműügyekkel ma 6-ig foglalkozunk – csicsergi a vonal túlfelén egy bájos női hang. Vivát! – kiáltó hősünk, miközben szívében elüle a rossz sejtelem. Nem kell hátráltatnom
munkahelyi távolmaradásommal a szocialista építést!
Aztán a remegve várt percben, mikor a tanácstorony csúcsán négyet kondula harang, nekiiramodék a várdomb lejtőjének, mint szilaj szél villámverte éjszakán. Az ajtón belépve pedig agyában édes nyugalom terül szét. Hisz’ mosolyog az eszemadta, ki az ablakon kitekint, kinek szólamlását örömében mondabéli bülbül madárkák csiviteléséhez érzi hasonlónak. És az ihletett pillanat varázsától áthatva rebegi halk szóval a nemes hölgynek:
– Gépkocsit szeretnék átíratni.
Ekkor aztán érces hangú trombiták hasítanak a szférák zenéjébe, vad erők kavarják silánnyá a meleg színeket. Sajnos, kérem – szól szinte szégyenkezve az ártatlan mosolyú kisasszony – a postán csak négyig lehet pénzt feladni, ezért kizárólag munkaidőben tudom elrendezni az ügyét.
— béjé —

