Megjelent: 1989. November
Az első kép tartalma: H. Dezső zöldséges egy palackpostát lel a tengerben. Az üvegben levő papírokon látszólag semmi sincs. A családdal összefogva próbálják megfejteni a rejtélyt.
II. rész
Ahogy a nap járása nyugovóra fordult, és az apály kezdetének jelei mutatkoztak, még egyszer megmártózott a család a hűs habokban, majd beszálltak a Mercedes 190 D típusú gépkocsiba és lehúzott ablakokkal, hogy a szellő járja át az utasteret – nehogy ismét felhevüljön testük -, kényelmes tempóban tették meg a szállodáig vezető 300 méteres utat. A vacsora után, melyen rákleves, szőlőlevélbe göngyölt osztrigapudding volt tálalva (a’la IV. Lajos módra!), a családfő maga köré gyűjtötte övéit. Mélyet szippantott Castro márkájú kubai szivarjából, kurtán bodorította a füstöt, és csendesen megszólalt:
– Kincset találtam.
Miután lepofozta a két visongó lányt, és erővel töltött egy korty valódi Napoleon konyakot a hír hallatán elalélt felesége szájába, ismét szólt:
– Gond is van.
A beállt csendben elmesélte a történteket, és tanácskérő tekintettel nézett lányaira.
– Törjétek azt a hülye agyatokat! – mondta bíztatólag az asszony.
A különböző módszerek töredezett felsorolása után arra a következtetésre jutottak, hogy a legalkalmasabb módszer – egyrészt, mert vegyszer nem volt kéznél, másrészt tudtukkal a szállóban sem, valamint hiányos nyelvismerettel a beszerzés is nehézségbe ütközött – a lánggal való melegítése a papírlapoknak, amit a nagyobb lány látott a moziban egy Sherlock Holmes-filmben, amelyre úgy engedték el, hogy a barátnője fizette a jegyet, mert az kiemelt helyáras kategóriába tartozott.
H. Dezső azonnal felkattintotta öngyújtóját, és az üvegasztalra helyezett paksaméta legfelső lapját a láng fölé tartotta. A tűz izzó melege csak egy pillanatra kellett, hogy megcsapja az idő során puskapor szárazra érett papirost, s az máris lángra lobbant. H. Dezső azonnal a perzsa szőnyeggel borított padlóra dobta a lángoló ívet és rátaposott.
– Ez így nem lesz jó – mondta. – Keressünk másik megoldást!
– Apukám… — szólalt volna meg az asszony, de az ura letorkollta.
– A te hülye ötleteiddel tele van a tököm! — vágta oda a feleségének, ezzel is emlékeztetni akarta egy régebbi tranzakcióra, melyen az asszony által kezdeményezett és veszteséges üzletté vált tökfelvásárlás miatt esett kútba, hogy megvegyék a nagyobb lánynak általános iskolai ballagására szánt Ford Fiestát.
– A vasaló… – csúszott ki még a nő száján a mondanivaló, de gyorsan a szája elé kapta a kezét, mert az együtt töltött évek alatt megtanulta, hogy férjének csak a saját ötletei jelentenek valamit, még ha azokat máshol is hallotta, valamint könnyen eljárt a keze, ha nem úgy volt, mint ahogy ő szerette volna.
H. Dezső azonban ezúttal felragyogó arccal ragadta meg a feleségét, és boldogan úgyvanozott.
– Ügy van, úgy van! A vasaló!
Majd odarohant a szekrényhez és egymás után cibálta elő a bőröndöket.
Úgy döntöttek, hogy a legalacsonyabb fokozaton kezdik el a melegítést, de egy idő után átkapcsoltak a következőre, a biztonság kedvéért a papírlap és a vasaló közé helyeztek egy zsebkendőt, melyen az asszony hímzésével díszelgett a H. D. monogram, hogy a Patyolat által végzett tisztítás után véletlenül se keveredhessen – ne adj isten -, tűnjön el az oly ritkán, ám annál váratlanabb alkalmakkor használt kis kendő.
Már feladni készültek a próbálkozást, a nők fejében egyre gyakrabban tolult előtérbe a régen megfogalmazódott, ám soha ki nem mondott sommázott vélemény, hogy Dezső apu teljesen lökött, a család marad a megszokott szegénységben, mikor a kisebb lány halkan, nehogy az apjától egy nyaklevest kapjon, felsikoltott…
A hatás leírhatatlan volt. A papírlapokon szép, egyenes sorokba szedve, gyakorlott, sokat dolgozó kézre vallva ott feküdt láthatóvá barnulva az írás. Cirill betűs írás. Ezt a lányok állapították meg, ők voltak iskolások, az ő generációjuk még életfogytiglanra szívta magába a világháború egyik, H. Dezső lakhelyét illetően döntő befolyással bíró nemzete nyelvének szó- és írásbeli kultúráját.
– Oroszul írták? – kérdezte H. Dezső a lányait.
– Ilyen betűket a suliban láttunk – válaszolta szinte egyszerre a két hajadon, egyúttal szemüket a földre és nem az írásműre szegezve, mert egyikük sem emelkedett a nyelv ismeretét illetően a nagy átlag szintje fölé, való igaz, az atyai szigor e tekintetben enyhébbnek is mutatkozott, hiszen a tanévek során a tárgyból felhalmozott érdemjegyek átlaga alapján rendszeresen érdemtelenekké váltak a magasabb osztályba való kerülésre, és csupán a nyári szünet utolsó heteiben, zsebből fizetett tanárok felkészítésének eredményeképpen vált lehetővé, hogy évismétlés nélkül végezte el a nagyobb lány az általános iskolát, és állt ott a kisebb, hogy jövőre nővére nyomdokaiba lépve szakmunkásképzőbe kerülhessen. Minden egyes alkalommal, mikor rossz jegyet vittek haza, H. Dezső kedvenc mondásával vigasztalta őket, miszerint ahhoz, hogy a parasztot átverje az ember, nem fontos külföldi nyelven tudni, elég, ha az ember a szemével jól felméri az árut, és szóban annál rosszabbra tudja becsmérelni, hogy az értékének töredékéért felvásárolhassa, és busás haszonra tehessen szert.
– Akkor most nekiálltok! – hangzott a parancs a család fejének szájából, kinek agyában a hajótörés miatt vízbe vetett segítségkérés kezdte uralni a teret mindaddig, míg fel nem rémlett az orosz cár elrejtett kincseiről szóló, hírlapi kacsának tűnő cikk néhány, az értékek nagyságára vonatkozó megjegyzése, mely sajtótermék az egyik almásrekesz aljáról került kezébe, mikor felvásárlási útja során sorsa egy falusi árnyékszékre kényszerítette nagydolgát végezni, és eképpen múlatta drága idejét.
– És addig innen ki nem mentek, amíg kész nincs! — mondta H. Dezső szigorú tekintettel, elővéve az egyik bőröndből az Országh-féle orosz-magyar szótár elnevezésű vaskos kötetet, melyet minden évben magukkal vittek az utazások során, hogy a lányok otthon, hazatérve elmondhassák, hogy nyaralásuk alatt sem feledkeztek meg feladataikról.
Feleségével együtt levonult a szálló bárjába, hogy a lányokat ne zavarják a munkában, és míg kedvenc Tennessee whiskyjét kortyolgatta, átölelte jó húsban levő asszonya gömbölyded vállát, és elnézve a táncoló, félmeztelen girlöket, elábrándozott a leendő kincsek jövőjét illetően, melyből nyugodtan alapíthat majd egy export-import zöldséges vállalatot, természetesen külföldön, hiszen az országgyűlés csak elfogadja a szabad kivándorlásról szóló törvényt, melyről a múltkori vásáron hallott a nála fél kiló krumplit és egy szál sárgarépát vásárló pártól, akik főiskolai tanárok lehettek, szavaikból és a bőséges vásárlásból ítélve, meg már csak azért is, mert a gyereknek is mondták, hogy egyelőre ne is álmodjon dinnyéről, mert nem jut rá. És ő élni fog majd a kivándorlási lehetőséggel, hiszen ami otthon van, az nem lehetőség, az csak szegénység, és ő már nehezen viseli ezt a szegénységet, bezzeg külföldön mennyivel több a lehetőség mert az ember csak egyet gondol és megalapít egy egész gyárat, ha kell, és ott adja el az áruját, ahol tudja, nem úgy, mint otthon, ahol nemhogy exportjogot nem kap az ember, de lehetősége sincs, viszont külföldön…
Már látta maga előtt a cégtáblát, a vállalat az egész világot behálózza majd, csak az elnevezés nem tudott az eszébe jutni, még akkor sem, mikor hajnaltájt kibújt az ágyból, melyben álmatlanul töltötte az egész éjszakát, és kilesett a lányokhoz, akik csendesen hajoltak a papírok és a szótár fölé az ébrenléttől kivörösödött szemmel, és elmélyülten rágcsálták 0,5-ös Rotring ceruzájuk radírral ellátott végét egy-egy szó feletti tamáskodásukban. Ha nehezen is, de elaludt…
(Folytatjuk…)
