Beszélgetések dr. Horváth Bélával
Megjelent: 1989. November

Akaratunktól, szándékainktól függetlenül részesei vagyunk a világban zajló történéseknek, melyekben egy-egy emberi sors a történelem parányi részeként magában hordja a generációnként újra és újra felmerülő nagy kérdést: Mivé lesz az ember? A válaszok megtalálása, a kutatás izgalma, nagyszerűsége, az állandó önvizsgálat önkéntelenül is a múlt megértése felé irányítja az érdeklődőt. Keresni kezdi azokat az embereket, akik számára hitelesen, az életútjuk, tapasztalataik, emberi méltóságuk alapján segíteni tudnak a belülről jövő kérdésekre feleletet adni, fenntartva ezzel az emberben emberiségben a reményt.
Dr. Horváth Bélát a lakosság és a vadásztársadalom elismert polgáraként tartják számon Siklóson, ki doktor úrként, ki volt tanácstagként, ki jó ismerősként, ki barátként, ki pedig Béla bácsiként, a Gyűdi úti gesztenyés sétálójaként. Közismert és népszerű ember. A 77. évében járva, október 6-án kapta meg orvosi munkájának elismeréseként az Arany diplomát. Élete, pályája, a történelemmel való találkozása, egyéni sorsa tanulsággal szolgálhat valamennyiünk számára, annak kapcsán is, hogy a rengeteg megpróbáltatás ellenére is meg tudta őrizni egyéniségét, emberségét, bizalmát a jövőben
– Mint ,,tüke” siklósit, a szülőföldhöz való ragaszkodásomat, kötődésemet a gyermekkor élményei határozták meg. Az utcák akkor még macskakövesek voltak, a járdák pedig téglával kirakottak.
Gyerekkorunkban játszóterünk volt tulajdonképpen az egész város, amit csak mi, siklósiak, hívtunk városnak. A vásártéren (ma a Köztársaság tér) a cédulaház körül játszottunk, itt volt a futballpálya, ahol a Stróringel bácsitól vásároltuk a labdába való marhahólyagot. A vár alatt – talán ez volt gyermekkorom legizgalmasabb helye – berek volt, és a Preiszig pusztán, ahol horgászni, csónakázni lehetett. Ma már nincs berek, nincs vásártér. Ma már csak az emlékek élnek az idős emberek gondolataiban.
Az elemi iskolának a négy osztályát a jelenleg düledező katolikus iskolában jártam, aztán katonaiskolába kerültem. Sopronban újabb 4 év következett, majd Pécsett katonai főreáliskolában folytattam a tanulmányaimat. A szüleim katonát akartak belőlem nevelni, de a sors úgy hozta, hogy ez a pálya nem sikerült. Gömbös Gyulának – aki valamikor egy falusi tanító fia volt – honvédelmi miniszter korában az volt az elképzelése, hogy a jövendő katonatiszti állomány ne a középosztály gyerekeiből kerüljön ki. Ezért az érettségi után a Ludovika Katonai Akadémiára történő felvételkor sokunkat emiatt nem vettek fel, különböző egészségügyi okokra hivatkozva.
Nem is bántam különösebben, mert valahogy a katonai fegyelmet nem tudtam elviselni. Szüleim az értesítés kézhezvétele után kétségbe voltak esve, hogy egészségügyi ok miatt nem vagyok alkalmas.
Édesapám azt szerette volna, ha a jogászi pályát választom, de ez a pálya sem vonzott igazán. Erdőmérnök szerettem volna lenni, de hát ezt csak Sopronban folytathattam volna, ami igen megterhelő lett volna a családom számára. Érezvén magamban bizonyos manualitási készséget, arra az elhatározásra jutottam, hogy se jogász, se bölcsész nem leszek, hanem elmegyek az orvosi pályára. Az egyetemet így tehát Pécsett végeztem el, s ekkor még úgy gondolkodtam, hogy orr-fül gégész leszek.
– Hogyan került Budapestre és miért a sebészi hivatást választotta?
– Apám közvetlen főnökének közbenjárására sikerült Pesten bejutnom a Rókus kórházba. Ott a gégészeten annak idején hely nem volt, az osztályvezető főorvos Götze professzor úr, azt tanácsolta, hogy menjek át a sebészetre 1 esztendőre, előtanulmányként. Megfogadva a tanácsát, el is mentem, ahol olyan kitűnő gárdába csöppentem, hogy az egy év elteltével úgy határoztam, hogy a sebészetet én már többet el nem hagyom.
Sikerült kinevezést nyernem a székesfőváros Madarász utcai gyermekkórházának sebészeti osztályára, ahol Schmidt Lajos professzor úr volt a főorvos. Emberileg is nagyon közel kerültünk egymáshoz és amikor kinevezték a Rókus kórházba, magával vitt. Hat esztendőn keresztül a kezei alatt dolgoztam segédorvosi, alorvosi minőségben.
– Ez az időszak már a háborúé volt. Hogyan érintette a további sorsát ez a vészterhes korszak?
– A háborút sikeresen megúsztam. Amikor a nyilasok átvették a hatalmat, én is megkaptam a behívómat a sorozásra. Előtte 6 hetet feküdtem fog eredetű szívizomgyulladással. Amikor a sorozó orvos az egészségem felől érdeklődött, azt válaszoltam, hogy jelenleg nincs panaszom, csak egy hete keltem fel az ágyból. Ez a sorozás azért is megdöbbentő és borzasztó volt, mert láttam azokat a súlyos beteg kollégákat, akiket minden lelkiismeretfurdalás nélkül elvittek katonának, bármennyire rossz volt az állapotuk. Biztos voltam abban, hogy én sem fogok kimaradni a sorból. De ez a kolléga vagy nagyon jóindulatú volt, vagy tényleg megállapította a gyulladást a hallgatócsövön keresztül. Mindenesetre a
katonai szolgálatra alkalmatlannak ítélt.
Visszamentem a főnökömhöz, aki nem akarta elhinni, hogy ilyen szerencsés voltam. Még megkockáztatta azt is, hogy „de nagy csibész vagy te, Béla!” . Így tehát a fronton nem voltam, de annál nagyobb részt vettem ki az ostrom borzalmaiból. Rengeteget dolgoztunk, operáltunk, volt olyan időszak, amikor 20-22
órát álltunk a műtőasztal mellett. Az óvóhelyen volt a műtő, víz, villany nem volt, a sterilizálást úgy oldottuk meg, hogy jóddal könyékig bekentük a kezünket. Rengeteg csúnya sérülés volt, amire még most sem gondol szívesen az ember. Azért az a jó érzés megmaradt, hogy társaimmal együtt sok száz embertársunknak visszaadtuk az életét.
– Mennyiben változott az élete közvetlenül a háború befejezése után?
– Abban a csoportban, ahol én dolgoztam, a legkisebb ember én lettem. Az adjunktusomból és az alorvosomból professzor lett, csak én lettem alorvos. Miért? A háború vége nagymértékben megváltoztatta az eddigi viszonyokat, mert jött az igazoló bizottság, amely felmérte, hogy ki milyen múlttal rendelkezett. Az orvosi igazoló bizottság megjegyzéssel igazolt, hogy jobboldali gondolkodású múlttal éltem, örültem ennek az igazolásnak, mert akit nem igazoltak, annak az állását rövid időn belül felmondták. Később egy olyan elgondolás került megvalósításra, hogy az eddigi állásokat újólag meg kellett pályázni. Nem pályázhatott, akit nem igazoltak, megfeddtek vagy megróttak, vagy akit rendőri felügyelet alá helyeztek. Úgy tűnt, nincs félnivalóm. Egyszer az egyik reggeli vizit alkalmával szóltak, hogy azonnal menjek le a portára, mert várnak. Éppen Farkas Ferencnek a szobájában voltam – aki a Parasztpártnak volt az egyik exponált egyénisége -, aki igen rossz állapotban feküdt nálunk. Mikor búcsúztam tőle, ő csak annyit mondott: „Ha végeztél, gyere vissza! Ha nem, akkor majd kiásunk!” Társaimnak, mivel már többen várakoztunk a portán, elmeséltem a velem esett történetet. Nem valami nagy kedvvel mentünk a VIII. kerületi kapitányságra, ahol közölték velünk, hogy eljárás indul ellenünk. Ott találkoztunk egy régi ismerősünkkel, Major rendőr főtörzsőrmesterrel, aki a „régi” időkben nagyon sokat volt a Rókusbán az összeszedett, sérült lumpenelemek kíséretében. Ő is csak nagyon röviden ennyit mondott: „Milyen világ ez, doktor urak?” Amíg a rendőrök „vendégei voltunk” , ez a bácsi nagyon sokat segített nekünk, öt nap eltelte után az egyik fogalmazó közölte velünk, hogy internálási javaslattal éltek velünk szemben és rendőri felügyelet alá helyeztek. Sikerült Farkas Ferencnek „kiásni”, s a hazamenetelem előtt közölték velem, hogy rendőri felügyeletként minden kedden reggel 8 órakor jelentkeznem kell a kerületi rendőrkapitányságon. Márciustól augusztus 15-ig tartott ez az időszak, pontosabban 15-én 12 óráig. Augusztus 15-e szombati napra esett, így kedden kellett a „tiszteletemet tenni” Major bácsinál. Közölték velem, hogy a rendőri felügyeletem 15-én 12 óra 1 perckor – a pályázati határidő lejártával – lejárt. Az érdekessége ennek a dolognak az volt, hogy aki rendőri felügyelet alá helyezett, annak a sógora lett az utódom. Állás nélkül maradtam, nagyon sokat törtem a fejem, hogy mit csináljak. Gondoltam egyet, és eljöttem haza. Siklósra. A siklósi kórház nem igényelte felajánlott munkámat. Ezzel sebészi ténykedésem be is fejeződött. Abban az időben meglehetősen kevesen voltak a siklósi kórházban, a Siklós-vidéki körorvos sem jött haza a fogságból, tehát a helyettesítéssel – látszólag – megoldódott a problémám.
(folytatjuk)
CS.F.
