Megjelent: 1989. szeptember
A világon senkim sincsen – mondta az utcán megállított idős néni. – Érti, aranyoskám? — kutatta a tekintetemet. – Senkim és semmim. Csak magamra számíthatok.
Több hasonló élményben volt részem az alatt az idő alatt, míg kollégámmal a Városi Tanács szeptemberi üléséhez készítettem riportokat siklósi nyugdíjasokkal, kérdezve őket a közérzetükről, mindennapjaikról. Nem mondhatom, hogy feltétlenül minden nyugdijasrétegből „mintát vettünk” , nem állítom, hogy az így kapott kép az általánosításra is okot adhatna. Viszont mindennapi tapasztalataimmal összevetve, nagyon szomorúnak látom a helyzetet.
Siklóson 2170 nyugdíjas él, akik közül 53,2% nő. Együttesen városunk lakosságának 19,2%-át. majdnem egyötödét adják. A nyugdíj összege szerint így csoportosíthatók: 4000 Ft alatt 45,7%, 4-6000 Ft között 39,2%, 6-8000 Ft között 10,7% és 8000 Ft felett 4,2%.
(Az adatok a tanácsi előterjesztésből származnak.) Azt hiszem, nem tévedek sokat, ha azt állítom : a mai Magyarországon 6000 Ft nem igazán jelentős összeg a megélhetés szempontjából, de nem mérvadó a munkában eltöltött hosszú évtizedek elismeréseként sem. Én ezt az összeget minimumnak érzem mindkét
szempontból. Mégis: az öregek 85%-a ennél kevesebbet kap kézhez elseje tájékán. No, és ez még csak az „elmélet”! Mert a fenti adatokból szinte nem érdemes következtetéseket levonni! Egy-egy alkalommal előfordul ugyan, hogy a közép- vagy a kisnyugdíjas jobb körülmények között él, mint ahogy azt a nyugdíjszelvény alapján gondolnánk. De az is, hogy egy 10 540 Ft nyugdíjjal rendelkező bácsi családja talán a legrosszabb helyzetben van a megkérdezettek közül. Pedig látszólag milyen nagy summát hoz
a postás! De a statisztika nem tartalmazza a 11 gyereket felnevelt, nyugdíj nélküli feleséget, az évekkel ezelőtt elárvult, azóta gondozott 3 unokát. A két példa is illusztrálja talán: a nyugdíjasok – és természetesen minden más állampolgár – szociális, anyagi helyzetét kizárólag komoly helyszíni vizsgálattal lehet alaposan felmérni.
Nagyon jellemző volt a szociális segéllyel kapcsolatos, kissé szemérmes, máskor egyenesen elutasító magatartás az idősek részéről.
– Én, hála istennek nem szorulok segélyre, és remélem, nem is fogok – mondták.
Vagy: – Ügy szégyenlek kérni, elhiheti. De jön az ősz, olajat kell vennem. Muszáj lesz elmenni.
Az utóbbi nyilatkozó 4200 Ft-ból tartja fenn egyedül lakásnak alig nevezhető lakhelyét, egyértelműen szegénynek számít. Ám egy 3800 Ft-ból albérletben élő néni is még csak most fontolgatja a
segítségkérést. Holott: – „senkim és semmim nincsen.” Ráadásul jónéhányuk meggyőződése, hogy ők úgysem kapnak anyagi támogatást, hogy fiatal, erős „nemzetiségiek” előbb részesülnek szociális juttatásban, mint ők. Vajon csak egyszerűen szubjektív a látásmódjuk?
Könnyen támadhat „zseniális” ötlete az embernek: próbáljanak meg valami mellékest keresni az öregek is! Ebben a vállalkozókkal teli magyar valóságban miért ne tudna egy nyugdíjas valamit „felhajtani” Nyugodtan állíthatom, akik még fizikailag képesek, azok minden lehetőséget megragadnak. Kertművelés, disznóhizlalás, szőlőtermelés – hogy a „repertoár” -ból példákkal szolgáljak. De sokan, nagyon sokan egészségileg megrokkantak, szinte már tehetetlenek. Ők segítségre szorulnának, kérni viszont szégyenlenek. Egy erőben-egészségben átdolgozott élet után – amikor önhibáján kívül a végtelenségig inflálódott nyugdíjának értéke – kuncsorogjon? Kis empátiával elfogadható – Ne!
Nekünk, fiatalabbaknak kellene megtalálni a rászorulókat, adni, ha szükséges. Vagy tévednék? Elembertelenedő világunk szomorú ténye, ami végül is a támogatással kapcsolatos elmélkedésem
fölöslegessé tenné, hogy gyermekek, unokák gondoskodása, a család összetartó ereje túlságosan sok esetben a minimálisra csökkent. És az embertömegben is magányos idősek egyre sodródnak a nemlét vágya felé…
Talán többeknek eszébe jut előző soraim alapján, hogy kissé sötéten látom a képet. Hogy nem törődöm a nyugdíjasok egyre hosszabb életkorával, nem veszem figyelembe a sokféle segítséget, amelyek pl. orvosi ellátás, szociális otthon és étkeztetés formájában jutnak érvényre. Előfordulhat: túl sötét, szubjektív, érzelmektől felkorbácsolt a látásmódom.
Csak egyet nem vagyok képes feledni:
Én is leszek (remélhetőleg) nyugdíjas.
– béjé –

(A kép nem a riportalanyról készült.)
CSASZIFOTÓ
