Megjelent: 1989. Október

Hírek, információk özöne zúdul manapság az állampolgárok fülébe. Temérdek bíztató a politikai pezsgésről, temérdek lehangoló a gazdaság helyzetéről. Sajnos, az agyam egyre kevesebb raktározó, egyre több tranzit tevékenységet folytat. Magyarán: egyik fülemen be, másikon ki. Egy – kb. másfél hónapja – elhangzott nyilatkozat azonban még csontjaimba is beleivódott.
Ez bizonyára az életösztön egyfajta megnyilvánulása, mivel néhány hónap múlva állami teherként leszek nyilvántartva. A nyilatkozat ugyanis a következő volt:
„Egy idő után a nyugdíjak fizetése veszélybe kerül, mert a költségek egyre magasabbak és a nyugdíjasok száma is állandóan növekszik.”
így panaszkodott az illetékes. És okkal. Mert az istennek sem akar halni a magyar! Szívós egy fajta. Ez a generáció például megélte a Horthy. Szálasi fasizmust, a Rákosi fasizmust. A kettő között úgy mellékesen egy világháborút, később egy forradalmat, végül több évtizedes „csendes fojtogatás” -t. Mindezt kibírtuk.
De nagy hibánk, hogy nem jutottunk el a legmélyebb bölcsességig. Értelmetlenül ragaszkodunk a feleslegeshez. Makacsul vonszoljuk hiábavaló, sovány éveinket.
Napoleon mondása jut eszembe, aki e szavak kíséretében vágta le hozzá esdeklő sebesült katonáját Marengónál (Austerlitznél?):
„Te nyomorult, örökké akarsz élni?…”
Ez az! Mit tehet egy nehéz helyzetben levő vezetés? Betartja a fontossági sorrendet és kilátásba helyezi a nyugdíjasok anyagi likvidálását. Ez csak érthető. Elhatároztam, hogy az Endlősungot én nem várom meg és fontolóra vettem néhány tervet maradék jövőm biztosítására.
Mivel a lapjárásban sajnos nem bízhatok, először a legkézenfekvőbb megoldásra gondoltam. Beszerzek egy kalapot, és keresek egy forgalmas teret vagy templomajtót. Ezt elvetettem, mert egyrészt nagy konkurenciára számíthatok, másrészt – ahogy magamat ismerem – én raknám sovány obulusaimat, arra járó munkásemberek zsebébe.
Vagy átképezem magam „mackós” -nak. Ha nem bukok le, anyagi hátterem gond nélküli békés alkonyt ígér. Ha elkapnak, hosszú időre biztosított ellátásom, a közismerten javuló, humánus börtönviszonyaink
között.
De rossz derekam és maradi erkölcseim miatt, ezt sem látom megoldásnak.
Jobbnak tűnik, ha beállók futballistának. Azok jól keresnek és a hazai követelményeknek könnyedén meg tudok felelni.
De nyithatok „lelki klinikát” , érzelmeikben fuldokló hölgyek és urak számára, szerény díjazásért.
Vagy menedzserképző tanfolyamokat – magyar módra. A hatékonyság itt úgysem mérhető.
Végül – és talán ez látszik legjobb megoldásnak – politikai pályára lépek. Ehhez még fiatalnak számítok, különösen keleti relációban. De ezzel még várnom kell, mert fogalmam sincs, ki lesz a „nyerő” és meg kell tanulnom folyamatosan hazudni.
Hogy ezek közül melyiket valósítom meg – még nem tudom, de a tervezgetéstől is valahogy szilárdabb lett a tartásom. És ha sorstársaim közül bárki is zseniális ötleteimből hasznosít valamit, akkor már nem lettem nyugdíjas hiába.
Ózdi Lajos
