Megjelent: 1989. augusztus
Theresa nővér magyarországi látogatása elszomorított. Bizony, jobban szerettem volna, ha más országokat választ. Nem azért, mert bármilyen kifogásom lenne tiszteletre méltó személye ellen. Sőt! Őszintén becsülöm nagy emberségét, elhivatottságát. De tudvalevő, hogy karitatív csapatával mindig a legszegényebb országban jelenik meg.
Hát ezért! Hogy már itt tartunk! Hogy már elkövetkeztünk az irgalmasságra szorulók listáján!
Ezt látszott igazolni nemrégiben egy politikai szónok, aki már egyenesen a „Boldogasszony” -hoz címzett, énekes fohászra szólította fel hallgatóságát.
Be kell vallanom, a mennyei patronálás mibenléte számomra – mint hit dolgában szegény, kopár lelkű ember számára – nem teljesen világos. Ebben úgy látszik magasabb körök is osztoznak velem, mivel úgy vélik: beérnék, az égieknél mérhetetlenül kisebb hatalmak – előbbinél bizonyára szerényebb – , de kézzelfoghatóbb támogatásával.
Csak minél előbb!
Mit várhatunk tehát Teréz nővér áldozatos missziójától? Mivel az általunk leginkább áhított anyagiakkal, feltehetően nincs kellőképpen felszerelve, sokakban csalódás érzetét kelti.
De ezeknek nincs igazuk! Valljuk csak be: Lelki erősítésre, vigaszra mindannyian rászorulunk. Mert mennyivel könnyebben viselik el a dolgozók életszínvonaluk zuhanását szilárd lelki bátorsággal. Hitben gyarapodva, nyugdíjasaink is nagy belső békével kotorják össze utolsó fillérjeiket a hónap vége felé. A prominensek pedig – ha nem is hagyják abba – , de legalább ezek után nehéz szívvel, megterhelt lelkiismerettel korrumpálódnak és herdálnak.
Mindez már valami. De – tételezzük fel, hogy a szónoki fohász meghallgatásra talált és Teréz anya magasabb anya megbízásából érkezett. Ez esetben reményünk több lehet, mint az ingyenkonyha és egyéb irgalmasságok. Például az, hogy többszörös villa- és üdülőtulajdonosok ezrei mondanak le sorra bűnbánóan, kétes eredetű javaik egy részéről, sokgyermekes munkáscsaládok javára. És már szinte látom, amint vezetők egész sora vonul vissza – magába roskadva – a dicstelen gazdasági és közszerepléstől. A bősz politikai csatározók pedig – links und rechst – kötélhúzás helyett az ország boldogulása érdekében vetik latba páratlan energiájukat. És végül – talán nem kellene soha többé vezércikkben olvasni a „soha többé”-t.
Mindezekben – mint elöljáróban említett, ingatag hitbéli alkatom miatt – nem nagyon hiszek. De nagyon szeretném, ha esetleg nem is mennyei, hanem bármi más – főleg ész és akarati – tényezők eredményeképpen, szerencsétlen országunk szebbre forduló jövője tamáskodásomra rácáfolna.
Úgy legyen!
Ózdi Lajos