Megjelent: 1990. februárjában
Egy 1990 februárjában megjelent mesével „térünk vissza”… Az illusztráció az AI „műve”…
Az agg ember az ablaknál ült, szakállát babrálta és kifelé bámult. Jó hideg volt már, megfagyott a tócsa, patak, tó és a nagy folyók is kezdték bezárni szemeiket. Szél rázta az ágakat, remegtette az állatokat. Az emberek a jó meleg radiátor elé húzódtak, hogy megmelegítsék gémberedett kezeiket, lábaikat, s még orrukat is bedugták a rácsok közé.
Ahogy kezdett sötétedni, úgy lett egyre nyugtalanabb az öreg ember. Homlokán egymásra torlódtak a ráncok, ujjait tördelte és motyogott magában.
— Na, ez mi a szösz, hát na.
Le s föl mászkált a szobában,néha megsimogatta a szekrény ajtaján lógó ruháját, bedugdosta alá- ja a csizmáját, majd előhalászta.
— Hogy lehet, hogy lehet?
Hó, hó, hullahó,
Jégveretű ládikó,
Fedelet nyisd ki végre!
Búsul szegény Télapó.
Tehát Télapó járkált ilyen szomorúan és idegesen a szobában. Hogy miért? Nem volt hó. Bizony, egy árva pelyhecske sem. S hó nélkül hogyan induljon el szánnál a csomagosztásra? Most azt kérdezed, miért nem megy kocsin. Mert nem volt neki. Télapó soha nem gondolt hótlan télre.
— S most itt van ez a nyamvadt tél, ez a pucér semmi! Gyalog nem indulhatok, öreg vagyok én már körbeszaladgálni egy este alatt annyi országot, várost, falut — így morfondírozott, latolgatott. — Csináltassak kereket a szánra? Hogy néz ki egy kerekes szán?! Rajtam nevetne mindenki. Kocsi? Ó, micsoda szégyen, de egyébként sincs pénzem most kocsira. Na, szép!
Eképp búsult, búsladozott, már-már szinte rohangálva és hol itt, hol ott botlott meg a felhalmozott ajándékok valamelyikében.
— Az a lusta szélje, amelyik nem tud havat fújni! — horkant fel hangosan. — Csak ficánkol jobbra-balra mihaszna kölyke. Biztos megint egy tanulószellő, csipkés szélű pipiske. Ej, jó öreg Viharapó! Te hóba harapó, hol vagy?
Bizony, szegény Télapó majd szétpukkant dühében, de mielőtt tényleg pukkant volna, kirikoltott az ajtón egy arra susogó szelecskének: — Te kerge szellő, szólj öregapádnak, mert itt rekedek havatlan hajatok miatt, szégyenemre, fújja már meg magát az a lustálkodó vénség, miért hortyog még ilyenkor is? Szegény szellő úgy megijedt a kivörösödött arcú, rikoltó Télapótól, hogy majd jéggé dermedt. De el is szelelt onnan, amilyen gyorsan csak tudott. Szinte rátörte az ajtót szuszogó szélnagyapjára.
— Nagyapa, nagyapa, a piros ruhás apó üzeni, hogy hó! — lihegte fáradtan.
— Hűha, hó! — hujjintott fel tágranyílt szemmel a szelek öregapja. — No, akkor gyerünk, fiaim, unokáim! Munkára fel, tüdőt tágíts! — Azzal elindult a szélnemzedék hófúvásra, és lett is olyan hóvihar, hogy na. Tálapó vigyorogva szedelőzködött, s indult is nyomban, hogy mindenhova elérjen reggelig. El is ért. Az öreg szél pedig mindig ott fütyörészett a füle mellett. Néha-néha taszított egyet a szánon, ha elakadni látszott az.
— Hó, hó, hull a hó, jégveretű ládikó, fedeled már tárva-nyitva, repül rajta Télapó — dúdolgatta mosolyogva a bajsza alatt Télapó.
Varga Zsolt LXXXIX.XII. 6