Megjelent: 1989. Május
Az 1989. májusi számban az alábbi írások jelentek meg mellékletként.
A szerzők a Táncsics Mihály Gimnázium akkori tanulói voltak.
Szerkesztette: Krebsz János
Ahogy látjuk
Amikor gimnáziumba jelentkeztünk, sokan közülünk még nem tudták: milyen pályát választank. Úgy gondolták, hogy 4 év haladékot nyernek a pályaválasztásban. Végülis nagyon kevés ember sejti 14 éves korában hogy a későbbiekben mi lesz előnyös számára, illetve nem tudja még eldönteni, hogy milyen munkát végezne szívesen egy életen át. És ha a középiskola után nem jönne össze a továbbtanulás egy érettségivel egész jól el lehet helyezkedni.
Sajnos, ez ma már így nem igaz. Kétségtelen hogy aki felsőfokú iskolában akar továbbtanulni. annak előny, ha gimnáziumban végzett. Az is igaz, hogy vannak szakmák (nem egy közülük a divatosak közé tartozik), amelyekhez érettségi bizonyítvány kell. De az is tény. hogy ma már csak érettségivel elhelyezkedni nem lehet. Nem is olyan régen még nagyon sok volt az újsághirdetés, amelyekben érettségizett fiatalokat kerestek. Ez megszűnt.
Mi a helyzet ma? A legtöbb vállalatnál létszámleépítések folynak, növekszik a munkanélküliek száma. A munkáltatók szakképzett munkaerőt keresnek, az érettségi ilyesmit nem ad. Úgy is fogalmazhatnék, hogy inkább szóbaállnak egy szakmunkásképzőt végzett fiatallal, mint egy gimnáziumot végzettel. Jogos a kérdés. hogy akkor mi lesz velünk, idén érettségizőkkel. A mi osztályunk a 4 év alatt nem tartozott a kiemelkedő tanulmányi eredményt elérők közé, s ez meglátszik a továbbtanulásra jelentkezettek létszámából is. Hárman jelentkeztek egyetemre és 9-en főiskolára. Ez pontosan az osztály fele. Érdekes, hogy a fő iskolára jelentkezettek kétharmada tanítóképzőben szeretné folytatni tanulmányait. Három fő szeptembertől munkába áll. a többiek pedig szakmát tanulnak.
Ez így még szép is lehetne, ha nem jövő időben és feltételes módban fogalmaznék. De mi lesz azokkal, akiket nem vesznek fel? Ők kénytelenek lesznek egy évet dolgozni fillérekért, lehetőleg olyan munkahelyen, amely közeláll a választott szakmához, amely szolgálja, növeli a következő felvételi esélyeit. Egy év múlva újra fölvételiznek. Remélhetőleg ekkor már sikeresen… Mert ha nem, akkor kezdődik az egész elölről. Azzal mindenki tisztában van. hogy nem jó éveket veszteni. Nézzünk például egy olyan érett embert, aki orvosi egyetemre jelentkezik. Ha csak egy évet is veszít, akkor is már 25 éves lesz, mire végez. Pályakezdő fiatal. akinek sok mindent meg kell szoknia, el kell sajátítania alapvető társadalmi ismereteket, mert eddig életét szinte csak tanulással töltötte. Lakás kellene neki, bútorok, háztartási cikkek, egy rakás berendezés, ami az alapvető emberi élethez szükséges. Mindez azonban egy kezdő fizetésből szinte lehetetlen, különösen, ha még családot is szeretne. Ha a szülei nem tudnak segíteni (lassan ők szorulnak gyermekeik támogatására), akkor reménytelen a helyzete. Sokan fölteszik a kérdést: megéri-e ennyit tanulni?
Mi most, életünk e nagy fordulóján, így látjuk. Eddig tanultunk, végeztük a dolgunkat, mert ezerszer elmondták, hogy csak ez a mi dolgunk, s most itt állunk a nagy bizonytalanságban. Társadalmi kérdés a mi helyzetünk is és úgy látjuk, hogy a szellemi munka, a tanultság értékelésével, megbecsülésével vannak itt bajok.
Nincs mit dicsekednünk egy megszerzendő érettségi bizonyítvánnyal, de úgy látjuk, hogy annak birtokában ki fogunk csöppenni a társadalomba, mint szakképzetlen munkaerő, akikre igazán nincs is szükség.
Ulakcsai Zsuzsanna (4/A)
Mit hoz a jövő?
(hogyan tovább?)
Általánosan megfigyelhető jelenség, hogy nagyon kevés gyerek kezdi határozott célokkal a gimnáziumot. Nagyobbrészt olyanok kerülnek ide, akik azt gondolják: ráérnek majd „menet közben” vagy a 4 év után arról dönteni, hogyan tovább.
Nem volt ez másként nálunk sem. Elsőben talán ha 4-5 gyerek indult határozott elképzelésekkel. Másodikban azonban már év végére biztosan el kell dönteni, hogy ki hol akar továbbtanulni, mert az határozza meg a választandó fakultációt. A mi osztályunkban – úgy tűnik – elég magas a továbbtanulási arány: kb. 50%. E „nagy arány” azonban mindjárt kevésnek fog tűnni, ha arra gondolunk, hogy a gimnáziumok célja elsősorban az lenne, hogy előkészítse a diákokat a felsőfokú tanulmányokra, mint ahogy ezt egyes, „jobb” gimnáziumok teszik is.
A tizen-egynéhány továbbtanulni szándékozó közül 4-en vagyunk, akik valamilyen egyetemre pályáztunk, a többiek főiskolákba jelentkeztek. És mit csinál az osztály másik fele? Nagy részüknek még annyira nincs ötletük, hogy én sem tudom, mit csinálnak érettségi után… Közülük kerülnek ki az érettségihez kötött munkaköröket betöltők. Nem tudom, hogy jelenleg Siklóson hány ilyen állás vár betöltésre, de úgy sejtem, nem valami sok. Egyébként, ha már az érettségiről van szó, érdemes egy kis figyelmet szentelni a megbecsültségére.
Néhány évtizeddel ezelőtt az érettségi bizonyítványnak még nagy súlya volt. Mára ez már szinte teljes egészében megszűnt. Nem számít bele a felvételibe, munkavállaláskor sem sokat foglalkoznak vele, csak azt nézik meg, hogy egyáltalán megvan-e. Nem állítom, hogy az lenne a legmegfelelőbb, ha a régi rangját újra visszakapná, de ez a jelenlegi állapot sem a legjobb. Célszerű lenne, ha az érettségi tárgyak választásánál a diákoknak jóval nagyobb szabadságuk lenne, és az elért eredményt mindenhol komolyabban figyelembe vennék.
Ha újra megnézzük az 50%-os arányt, érdemes elgondolkodnunk. Jó, lehet, hogy valaki az általános iskola felső tagozatán még nem képes eldönteni, hogy milyen pályát választ, „még többé-kevésbé” meg lehet érteni. Na de, hogy valaki még 18 éves, „érett” korára sem tudja…? Főleg az alsóbb évfolyamosoknak ajánlom, gondoljanak már most a jövőjükre, nehogy esetleg később bánják meg az itt elherdált éveket.
Néhány szót ejtenék a felvételi rendszerről: összesen 120 pont szerezhető. Ebből 60 pont az iskolából, 60 pedig a felvételiből jön össze. Az iskolában 6 tantárgyból (magyar nyelv és irodalom, történelem, matematika, a választott idegen nyelv, 2 választott tárgy – ezek közül némely esetben a fizika kötelezően!), 3. és 4. év végén kapott osztályzatok (ill. az utolsó 2 év folyamán kémia: 2 és 3. osztály- szerzett érdemjegyek) összege ad(hat)ja az első 60 pontot. A 2 választott tárgy a felvételi 2 tantárgya.
A másik 60 pont a felvételin szerezhető. A felvételi 2 írásbeliből és 2 szóbeliből áll, mindegyiken maximum 15-15 pont szerezhető, így áll össze a 120 pont. A magyar nyelv és irodalom osztályzatokat átlagolják és az esetleges 1/2 pontokat úgy veszik figyelembe, hogy javuló tendenciát mutat-e a vizsgázó vagy romlót.
Osztályunkban a közgazdasági egyetemre ketten, a jogira és az orvosira egy-egy jelentkezett. A főiskolák közül megemlíteném a tanítóképzőt és a mezőgazdaságit. Ha valaki tovább akar tanulni, igen nagy valószínűséggel kell arra készülnie, hogy nem veszik fel elsőre, különösen ott, ahol nagy a túljelentkezés. A POTE-re idén 401 felvételiző jelentkezett a 170 helyre. Jó már előre gondolni arra, mi legyen akkor, ha nem sikerül bejutni elsőre.
Főleg az elsősöknek, de a másodikosoknak is ajánlom, hogy nyáron komolyan fontolgassák: mit is akarnak a gimnázium után, mert tudnék arra is példát hozni, hogy mit eredményezhet a kellően és időben át nem gondolt pályaválasztási szándék…
Horváth Gábor (4/B)
Ciao de Chieti
Itt a tavasz. A fák zöld ruhát öltenek, a föld m illiónyi élőlénye előbújik, de a legbiztosabb jel, hogy a Táncsics Gimnázium tanulói indulnak Olaszországba.
A hosszú és fárasztó út után érkeztünk Chietibe. Öröm volt ismét látni az ősszel megismert arcokat, jó volt hallani az ismerős hangokat, s nagyon jó volt kö zösen emlékezni az együtt töltött magyarországi napokra.
Egy más világba csöppentünk. Furcsa szokások, idegen életstílus, félig ismert nyelv. Nehéz volt belerázódni, de könnyű volt megkedvelni. Hamar megszoktuk a nagy zajt, a hatalmas hangerőt, a zsúfolt, szűk utcákat, az autócsordákat és a fűszertelen, egyforma ételeket. Belebonyolódtunk az olasz hétköznapokba. A hétköznapokba, amelyek az emlékezetben azóta ünnepekké váltak. Megnéztük az ősi Rómát, a gondolákról híres Velencét. Gyönyörködtünk a havas hegycsúcsokban, élveztük a kristálytiszta hegyi levegőt, tapostuk a tengerpart homokját, melyből apró csigákat, kagylókat gyűjtöttünk. Sóváran megbámultuk a gazdag kirakatokat, elcsodálkoztunk az eladók kedvességén, udvariasságán.
Bekapcsolódtunk egy picikét az olasz diákéletbe is. Hogy milyen ott a tanuló egy napja? Talán könnyebb, talán nehezebb, de egy előnyük mindenképpen van: nekik kilencre kell iskolába menniük. Soha nem sietnek, a pontosság nem erényük, de nem is idegeskednek, hogy esetleg elkésnek valahonnan. Mindig ráérnek, örökké nyitottak minden élményre. Van idejük sétálni a városban, a háziasszonyok nem rohangálnak egyik boltból a másikba, hogy összeszedjék a vacsorának valót.
Igaz, nem is olyan ízletes az olasz konyha, mint a miénk. Nagyon szeretik a sajtot, a paradicsomot és a tésztát. Én csak módjával… Hiányzott nagyon a leves, amely nélkül magyar ember nehezen hiszi el, hogy most ebédelünk éppen.
Nagyon emlékezetes marad az olasz családok vendégszeretete, az az aprólé kos, odaadó figyelmesség, amellyel a vendégnek még a gondolatát is igyekeznek kitalálni.
Apró ajándékokat kaptunk a búcsúzás pillanatában, könnyek potyogtak. Elbúcsúztunk, mi talán örökre, de jövőre mennek mások. Az élet megy tovább, talán évtizedeken át indulnak majd tavaszonként siklósi gimnazisták Chietibe…
Mi kezdtük.
Nagy Edina (4/A)
Origó = Zéruspont
Azt hiszem, az Origó csoport befulladt a suliban. Nem(csak) a mi hibánkból. Az alapvető hiba nem bennünk, az Origó-tagokban van. Még a „legklasszabb” kezdeményezés is megbukik, ha érdektelen a közönség. Ahhoz, hogy egy vállalkozás sikeres legyen, hogy egy csoport jól működjön, jó programra és érdeklődő, aktív hozzáállást tanúsító közönség szükséges. A mi év eleji programunk (ami hónapokig kinn volt a fali újságon) szerintem jó volt, meg lehetett volna valósítani, ha… Ha nem találjuk szemben magunkat egy olyan fallal, amelyről minden lepereg.
Igaz, hogy néhányan „válaszoltak erre-a lépésre”, de a reagálásuk nem volt éppen bíztató. A többséget azonban abszolút nem érdekelték. Csak akkor tudtuk némileg aktivizálni az embereket, ha valamilyen bulit szerveztünk. Ehhez pedig igazán nincs szükség egy Origó csoportra. A mi kezdeti lelkesedésünk aztán szép lassan lelohadt, páran már szinte nyűgnek érezzük az Origó-tagságot. Nem is tudom, volt-e értelme ennek az egésznek.
Meg akartuk mozgatni a suli diákságát. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez sikerült. És elsősorban nem rajtunk múlott, hogy ez lett az eredmény. Talán lehettünk volna sokkal makacsabbak, kitartóbbak, s végül elértük volna azt, hogy a programunkat mindenki megértse. Ez még azonban korántsem rázta volna fel a gimit és ennél többre nem hiszem, hogy jutottunk volna.
Tudom, hogy most sokan dobálóznak ilyen szavakkal, mint az érdektelenség. Én is ezt a szót használom, mert ez az igazság. Nem tudom, hogy ez eddigis így volt-e, és én csak most vettem észre, vagy ez a magatartás az idei tanév jellegzetessége. Mindenesetre remélem, hogy jövőre már lazulni fog a fal, és talán egy Origó 2-nek sikerül áttörnie.
Kis-Halas Andrea
S.L.
Újsághír: 1989. március 21-én Sipos László színművész autóbaleset következtében meghalt.
Őt hallgatom. A hangját. Ilyenkor képtelen fölfogni az agyam a valóságot. Ma filmen láttam és megnyugodtam. Talán nem is… DE! Őrjítő valóság. Undorító élet!
„Valami csendben valami meglazult…”
Miértek és VOLT.
Szegéény! — kiráz a hideg azoktól, akiknek ennyi.
Csönd. Az kéne! 100 évnyi csönd.
Hát mi a baj, Bajnai? Az élet megy tovább. A halálszagú élet: Miért írtam? Kit érdekel?
És még VAN EMBER, AKI NEM TUDJA, KI VOLT Ő!
Bajnai Ágnes (4/A)
Egy osztály (1.a.) magánélete
Történetesen a siklósi gimnázium 1/A osztályáról van szó. Harminckét lány meg két fiú — na meg az osztályfőnök. Megfogalmaztunk néhány gondolatot, amellyel találkoztunk, elcsíptünk néhány emlékezetes pillanatot az életünkből… Nem gondoljuk, hogy ez egy különleges osztály, azt sem, hogy különleges figyelemre tarthatnánk igényt, csak szeretnénk magunkat megmutatni. Úgy gondoltuk, évenként jelentkezünk, hogy látható legyen: hogyan változtunk, hogyan leszünk felnőttekké. Talán némi tanulság is adódik majd ezekből a firkákból. Kérünk megértést és elnézést egyelőre, reméljük, fejlődőképesek vagyunk.
Így kezdődött
Milyen komor, milyen régimódi! Ronda. És ide kell nekem járnom. Biztos, nagyon szigorúak a tanárok. Rossz híre van ennek a sulinak. Miért nem mehettem Mohácsra? Most már késő Ide kell járnom. Muszáj.
Így kezdődött. Az első héten mindenki olyan volt, mit egy nyuszi. Illemtudó, kedves, bájos. A negyedikesek azt akarták mindenáron, hogy féljünk tőlük, a tanárok elővették a legtartózkodóbb modorukat. Mindenki kedves volt mindenkihez, és ez egyre idegesítőbb volt.
A feszültség a napok múlásával lassan oldódott, új barátságok alakultak ki. az osztály kezdett közösséggé válni. Ez abban is megnyilvánult, hogy egyre gyakoribbak lettek a „kaját!” , az „éhendöglök” és a „te, hülye” kifejezések, na meg a „van pénzed?” kérdés is.
Most ott tartunk, hogy néha türtőztetjük magunkat, különben ordibálnánk egymással. Sokszor ez sem sikerül. Hát ennyire elmúltak a gátlások!
Edithh
Féltem…
Féltem. Féltem az ismeretlentől, a várhatótól, és – emlékszem – rettenetesen zavarban voltam, amikor a tanévnyitó ünnepélyre érkezve szinte az összes felsőbbéves végigmustrált bennünket. Azt a rövid utat a bejárat és az osztálytermünk között megpróbáltam a leggyorsabban megtenni, olyannyira, hogy magammal sodortam az ajtótámasztéknak álcázott álló hamutartót…
Az első napon csak az osztályfőnök tartott órákat, a nap beszélgetéssel, ismerkedéssel telt el.
A második héten szüretelni mentünk. Az osztályfőnök az első napon fölírta a nevünket egy füzetbe, s amikor a konténerhez cipeltük a szőlőt, átkiabáltuk a nevünket a sorokon. A tanár úr már a második napon megpróbált minket minden segítség nélkül azonosítani. Ha valamelyik név elsőre beugrott neki, olyankor elégedett volt, sőt büszke magára. Azt hiszem, ez a munkás egy hét alakította ki köztünk azt a légkört, amely meghatározta az utána létrejött osztály értékét.
Heszi
Busz vagy vonat?
Most, a közelmúltban fölvetődött az az ötlet, hogy osztálykirándulásra ne busszal, hanem vonattal menjünk. Azóta heves csatákat vívunk, de a vitát még nem sikerült eldönteni. Van egy nagyon nyomós érv, amely a busz mellett szól. Mégpedig az, hogy elvisz mindenhova, nem kell gyalogolni. Ezt az érvet mindenki elismeri, mégis vagyunk néhányan, akik nem mondunk le a vonatozásról.
A vonat kényelmesebb, tágasabb. Az osztálykirándulás szó szerintem nem azt jelenti, hogy a busz megy alattunk, mi meg nézelődünk. Ha ezt akarnánk, akkor ezzel az erővel tv-t is nézhetnénk. Kiránduljunk, gyalogoljunk (is) közösen, ebbe nem fog senki belehalni. Aki úgy gondolja, hogy igen, az inkább maradjon itthon! Aki 3 napra tízkilós csomaggal jön. az csak cipelje, vagy próbálja ki 3 kilónyi csomagba összerakni a legszükségesebbeket. Mindjárt könnyebb lesz. Volt már közületek valaki vonattal osztálykiránduláson? Hát próbáljuk ki ezt is!
Nem ezen múlik, hogy mennyire fogjuk jól érezni magunkat.
Bea
ÁTLAGOS…
Iskolánkban a tanár-diák viszony átlagos. Nem létezik tökéletes tanár, a legtöbb se jó, se rossz. Vannak órák, amelyeken a fegyelem egy kicsit lazább, mégsincs szüksége annak a tanárnak arra, hogy kiabáljon. Az, hogy vele egy kicsit lazább stílusban beszélgetünk, nem jelenti azt, hogy kevésbé tiszteljük. Ha csöndet akar, akkor csöndben vagyunk, legtöbbször megtaláljuk a közös hullámhosszot, egyenrangú vitapartnernek tekintjük egymást. Van olyan tanár is, akinél a vitának helye nincs. Aztán vannak olyanok is, akikkel valami ősrégi, hagyományos viszony köt össze. Leadja az órát, mi figyelünk vagy nem, aztán következő órán felelünk. Ilyen a többség. Nem tudnak vagy nem is akarnak kapcsolatot teremteni velünk.
Judit
Tanár-diák
A tanár-diák kapcsolat érdekes téma. Ez a viszony több holmi ismeretségnél, és gyengébb a családi kapcsoknál. Sokan mondják, hogy az iskola a második otthonunk, s akkor a tanárok valamiképpen a szüleinket jelentik a suli falain belül. Több-kevesebb sikerrel tanítanak, nevelnek bennünket, valószínűleg kivétel nélkül a mi érdekünkben tesznek mindent. És mi mégis úgy érezzük, hogy mindent ránk akarnak erőltetni, hogy rosszindulatból osztályoznak…
Akinek elhisszük, hogy jót akar, az jó tanár…
Trixi
A TANÁR IS VOLT DIÁK
Minden diáknak szüksége van elismerésre, még a legrosszabb tanulónak is, hogy a kudarcok, egyesek után is legyen egy kis önbizalma. Egyes tanárok nem veszik tudomásul, hogy a diák is ember, neki is van lelkivilága. Sokszor bizonyos órákat rettegve várunk, és végigizguljuk, hogy „jajistenem, mikor szól rám vagy szid meg valamiért?”. A tanár az ilyen viselkedéssel megutáltatja magát és a tantárgyát is a diákokkal. Akit utál vagy akire pikkel – talán ő sem tudja, miért – annál mindent kifogásol. Miért úgy mondod. miért mocorogsz, miért zörögsz, miért veszel egyáltalán levegőt?
De vannak nagyon jó fej tanárok is. Igaz, egy kezemen meg tudnám számolni őket. Szerintem az ideális tanár szereti a gyerekeket, meg tudja érteni, hogy nem minden gyerek feje egyforma. Van jobb és gyengébb fölfogású. Nem türelmetlenkedik, kivárja, míg a diák az első megdöbbenés után szóhoz jut.
ELJUTOTTAM IDÁIG!
Eljutottam idáig! Amikor még az általánosba jártam, nagyon vártam a gimit. Az általánosban a tanárok mindig azt mondogatták, hogy oda már nem lesz kötelező járni, meg hogy sokkal többet kell majd tanulni. Na igen! Biztattak meg adták a jókedvet a továbbtanuláshoz. Akkor nemigen hittem nekik, de igazuk lett. Itt is elmondták eleinte a tanárok – napjában többször is – , hogy ide nem kötelező járni, meg hogy itt jóval többet kell tanulni.
Ami a tanulást illeti, a 8 év alatt nem tanultam annyit, mint itt az elsőben.
Elég szemét dolognak tartottam, hogy mint egy papagáj, egész nap csak köszöngessek az iskola öreg diákjainak. A tanárok magyarázták: ez csak a csalá dias légkör miatt van, hogy kapcsolat legyen a szecskák meg a nem szecskák között. Nem tudom, mire jó az olyan „családias légkör” , amelyben arra kötelezik a később születetteket, hogy még annak is köszönjenek, akivel életükben két szót nem váltottak. De – azt hiszem – kicsit sikerült beilleszkednünk ebbe a családias légkörbe.
Veronka
Úgy emlékszem…
Úgy emlékszem, hogy az első időszakban nagyon suta voltam. Semmit nem oda tettem, ahova kell, szinte nem tudtam bizonyos dolgokat önállóan megtenni. Leláncolt az a zűrzavar, amit magam körül éreztem, de igazából bennem volt.
Anita
Már félek
Már előre félek a bejelentések előtt: vajon most mit fognak felhozni ellenérvként. Alighogy kimondom az elképzelt időpontot és helyszínt, máris a nyakamba zúdul a „szülői féltés” . Mondják, mondják, felváltva, amíg levegővel bírják. Aztán persze jövök én, és kibeszélem, hogy elengedjenek. Csak miért kell ezt minden alkalommal végigjátszani?
Anita
Nemzedéki ellentét
Kedves Szüleim!
Nem értem, miért csak 11-ig engedtek el engem hétvégén a diszkóba. Szerénytelen véleményem szerint egy lánynak akár délelőtt 11-kor is el lehet romlani, amiből viszont az következik, hogy egy hajadon estefelé is megállhat a talpán. Végül is már 15 éves vagyok! Vagy nem?
Persze, tudom, hogy szerintetek ha valamit kell csinálni, akkor már 16. De most mindenesetre 15… Pont a legszebb évek maradjanak ki az életemből? Nem hiszem, hogy azáltal lesz szép ez a 4 év, hogy otthon penészedek meg a könyveim felett. Biztos, hogy nem 18 évesen fogok – mondjuk – DP-be járni! És a tanulmányi eredményem sem egy szombatért fog leromlani. Tehát teljesen felesleges a kiscsoportos óvodásokhoz hasonlóan – este 11-re hazatipegnem.
Kriszti
Kézenfogva
Kézenfogva sétál a lány s a fiú. A ház előtt elbúcsúznak. A lány a szüleinek azt mondja, hogy a film jó volt, sokan voltak a moziban, osztálytársak, barátok. Nem az igazat mondja, nem volt moziban, a fiúval volt.
Miért nem mond igazat? Miért kell titkolózni? Fél, hogy a szüleinek esetleg nem jó a véleménye a fiúról, annak családjáról. A felnőtteknek rengetegféle szempontjuk van valakinek a megítélésére. S azt is tudja a leány, hogy szülei véleménye szerint ebben a korban ne a fiúkon, hanem a tanuláson járjon az esze. Ha lenne bátorsága, akkor elébük állna, és mindent elmondana.
De nincs. Szereti a fiút is, a szüleit is. Titkolózni kell!
Ismerjük a szülők érveit: mi fiatalok, éretlenek, tapasztalatlanok vagyunk. Előttünk a jövő. Tanulnunk, művelődnünk kell, s majd később megismerjük azt, akivel életünk értelmes lesz…Hát lehet ezzel vitatkozni? Titkolózni kell.
Maca
MILYEN a jó tanár?
Milyen a jó tanár? Semmi esetre sem olyan, hogy rettegnünk kell, amikor az ő órájára szólít a csengő. Van ilyen tanárunk. De olyan se legyen, akit úton-útfélen át lehet vágni. Nem árt, ha van humora, és megértően elviseli a poénjainkat. Egy jó tanár nem sértődik meg, ha személyét éri valami megjegyzésünk, mert ismer bennünket, tudja, hogy nem gondoltuk komolyan. Persze nemcsak erről az oldalról szabad megítélni egy tanárt. Fontos az is, hogyan tanít, Úgy kell elmondani az órán az anyagot, hogy világos, érthető és maradandó legyen. Minél kevesebbet kelljen otthon tanulni.
A jó tanár nem feleltet minden órán, és ha néha mégis rátör ilyesmi, akkor nem nyúzza meg a diákot élve. De a legfontosabb és legfőbb jó tulajdonság, hogy ötödik órában elenged jelzőcsengetéskor ebédelni.
Veronka
Rossz viszony
Én például csak néhány tanárral vagyok rossz viszonyban. Na, azért nem annyira rosszban! De amikor elmennek mellettem a folyosón, feszélyezettnek érzem magam, legszívesebben vigyázzba vágva magam meghódolnék, hogy lássák jószándékomat. Szóval nem olyan, mint amikor egy jó ismerősével találkozik az ember. Igazából nem vagyok félénk. De az ő óráikon meglapulok, mert azt gondolom, hogy egy rossz vagy rosszkor kimondott szó miatt feleltetni fognak. És képesnek tartom őket arra, hogy egy ilyen büntető feleltetésnél direkt olyanokat kérdeznek, amire a diák nem tud válaszolni. Sajnálom, hogy csak ilyen módon tudnak fegyelmezni. Mindenesetre hatásos! Az ilyen tanár a legkisebb a diák szemében. Ők a tanárok.
Vannak olyan tanárok is. akiktől nem kell tartani. Nem tudom, hogyan alakítják ki velünk ezt a jó kapcsolatot, de velük szóba lehet állni szünetben, és az órákon is oldott a légkör, nincs óriási stressz.
Kriszti