A Csaszi…
(ez egy erősen szubjektív írás lesz… )
50 éve ismertük egymást…
Volt általános iskolai osztályfőnököm, mentorom, munkatársam és barátom is.
Amikor meghallottam a hírt éppen azon ügyködtem, hogy ha egyszer eljut hozzánk, ne fázzanak, mert épp elromlott a fűtésünk.
Sokáig készültem arra, hogy majd azokkal a szavakkal tegyem elé a kaját, amiken éveken keresztül röhögtünk féktelenül…
Nagyon sok emlék jött elő hirtelen, s amikor elhatároztam, hogy foglalkozásunkhoz méltóan írok néhány sort és kerestem hozzá Őt ábrázoló képet, csak ezt találtam… Egyszer kellett volna megfényképeznem az újságba, amikor nagyon-nagyon büszke volt a Pelikánra, mert feljutott az NB I/B-be és erről írt egy egész oldalas cikket. Egy teljes tekercs filmet „ellőttem rá” mert a cikkhez kellett egy illusztráció minden megszólalóról. Végül egy olyan képe került az újságba, ami legkevésbé „nemtetszett” neki. Nem is őríztük meg….

Harmadikos általános iskolás voltam, amikor „megkaptuk” negyedik osztályfőnöknek. Évtizedekkel később mesélte, hogy „problémás” osztály voltunk, senki nem akarta elvállalni. Pillanatok alatt megszerettük, remek kis közösséget faragott belőlünk. Hétvégenként együtt kirándult az egész osztály a Tenkesen, s ha Ő nincs akkor biztos, hogy soha nem másztam volna meg az „ördögszántotta” hegyet sem…
Akik ismerték, azoknak természetes, nekünk viszont hatalmas újdonság volt amikor az osztályban kézilabdacsapatot szervezett. Edzéseket tartott, mezt szerzett. Hatalmas büszkeséggel vettem át a 4-es mezt. „Beállós leszel Tomika! Az a feladatod, hogy megkapod a labdát, lefordulsz, bedöntöd a védősort és gólt lősz!„…
Abban az időben délután is volt tanítás. Nem csinált gondot, problémát belőle, ha valaki megunta a padban üldögélést és az ablakba ülve vett részt az órán. Egyik ilyen késő délutáni gyakorlati órán fordult elő a következő eset, amit a családi legendárium megőrzött: Gyakorlati óra volt, s az én munkámat már leosztályozta. Mindenki egyesével vitte ki a tanári asztalhoz a munkáját, ahol megbeszélték és jegyet kapott rá. Mivel én már túl voltam a dolgon, szépen kicsomagoltam a kakaós csigámat és elkezdtem enni… Észrevette és beíratta az ellenőrzőmbe: „Óra alatt vacsoráztam” – alá nem írta, pedig kivittem neki az ellenőrzőmet. Anyám mesélte, hogy amikor meglátta a beírást, tudta: Nem szabad hangosan nevetnie, mert akkor „megtorolatlanul” marad a fegyelmezetlenség….
Aztán negyedikben – félévkor – bevitték Határőrnek. Abban az időben még a Várban tartották az ünnepélyes katonai eskütételt. Az egész osztály kivonult rá és végig szaladtunk a katonai menetoszlop mellett, amikor visszameneteltek a laktanyába. Ekkor volt egy megrázó élményem: Valaki közülünk súgta: „Sír a Tanárbácsi!”….
Aztán összefutottunk a Gimiben is, ahol érdeklődött, hova pályázom? Amikor elmondtam neki, helytelenítette. „Gyere inkább népművelőnek, mert azt csinálnak amit akarnak, ha úgy döntenek, hogy elmennek a Balatonba megúsztatni a kacsát, akkor megúsztatják a kacsát!….”
Aztán én is bevonultam (Határőr lettem én is…). Addigra már erősen foglalkoztatott hobby szinten a fotózás, meg is hívott kiállítani a Művházba. Így van nekem is egy kiállításom az életutamban… 🙂
Aztán egyszer csak előállt egy kis füzetecskével a leszerelésem után, hogy mit szólok hozzá? Ez volt a „Kukkantó” – a későbbi újság „őse”. Stencilezett volt, írtó messze volt minőségileg egy „igazi” újságtól. Abban maradtunk, hogy ha fényképezni kell, abban tudok segíteni.
Így kezdődött a közös munkánk, mert az „igazi” újság második számától már én is közreműködtem…. Úgy nőttem fel, hogy mindig ott volt körülöttem, nevelt, ösztönzött, „terrorizált” (amikor lapzártához közeledve megkérdezte: „…és mi lesz az újságban???„)
A lapzárták ideje mindig hajnalig tartott, amikor már századszor olvastunk el minden cikket, szedtük az újságot – előfordult, hogy 52 óráig nem aludtunk. Közben megbeszéltünk mindent. Mindent az égvilágon! Jobban ismert talán még a szüleimnél is! Közben szép csöndben modellt adott. A világlátásáról, az emberi viszonyairól, gyengeségekről, gyengeségeiről. „Tudd, hogy mit ér a bőröd!!” – szólt a nevelés…
Aztán megint csavart egyet az élet. Én elkerültem az ország másik felébe, nem is nagyon köszöntünk el egymástól, mert épp összevesztünk… Aztán pár év múlva megint összefutottunk egy siklósi benzinkútnál, ahol két szó után kibékültünk, s onnan kezdve megint tartottuk a kapcsolatot. Amikor Siklósra mentem meglátogattam. Aztán amikor az utolsó siklósi szálat is elvágtam, aznap este is velük búcsúztam a várostól.
Amikor úgy döntöttem, hogy fel kell állítani a volt siklósi újság digitális emlékművét, a végső lökést megint csak Ő adta: „Csináld, hogy legyen valami nyoma ennek a szellemi műhelynek!”
Nagyjából egy évet győzködtem, hogy jöjjön, látogasson meg minket. Reménykedtem, hogy majd megkérdezem tőle: „Na, lehamuzol a földre??!” (Amikor egyszer meglátogatott egy „legényszállásomon” és – szó, mi szó – hatalmas rendetlenség volt, a földre pöckölte a hamut a cigarettájáról és közölte: „Ezt érdemelte a „kupleráj””!!) Nem tudom már megkérdezni… Mint a bevezetőben emlegetett kérdést sem tehetem már fel neki, hogy megint percekig vihogjunk rajta…
Végezetül álljon itt a végszó: Köszönöm Dühü, megtiszteltetés volt ez az 50 év!
Gomolla Tamás