Megjelent: 1989. június
A mellékletet a Batthyány, a Hajdu I., és a Kossuth téri általános iskola akkori (1989-es) tanulói írták
A nagy meglepetés
Tavaly nyáron egy képzőművészeti szaktáborban nyaraltam Zánkán. Ott az egyik csoportban sok szép képet festettünk. Nagyon tetszett mindenkinek, ezért elküldték egy nemzetközi versenyre.
Eltelt egy évé és el is feledkeztem róla. Egyik nap, amikor hazamentem az iskolából, az anyukám nagy örömmel újságolta, hogy levelet kaptam egy kiállítás megnyitójára az Interparlamentáris Uniótól. Nagyon örültem neki.
Az iskolából öten kaptak ilyen meghívót. Vártam azt a napot, amikor mehetünk Budapestre. Hát elérkezett! Vonattal mentünk a díjátadásra.
Közeledtünk a Műcsarnok felé. Sztojka Melinda rajzát fedeztem fel a plakátokon… Beléptünk a csarnok előterébe. A kisterembe kellett bemennünk. Zsúfolásig tele volt más nemzetiségiekkel is. Jöttek Kínából, Mexikóból, az NSZK-ból, Jugoszláviából, Japánból, és még sok más helyről.
Elkezdődött a díjátadás. Beszédet mondtak; ezt a külföldieknek tolmácsolták. Sok helyről villantak fel a fényképezőgépek lámpái. „Most pedig Varga Imre szobrászművész adja át a díjakat” – mondta egy bácsi.
Először az okleveleket osztották ki. Kezdték Budapesttel. Debrecennel, apró falvakkal. Péccsel… Siklósról Hédli Tamás, Rudolf Adrien és Sztojka Gyöngyi kapott diplomát, csak engem hagytak ki. Majd a következőben! – bíztattam magam.
Aztán a korosztálydíjakat kapták meg a gyerekek. Sztojka Melinda is nyert, az ő rajza volt a plakátokon. Ott sem mondták a nevemet. Talán tévedésből kaptam a meghívót? Ezért kellett feljönni Pestre? – morogtam magamban. A teremben alig volt levegő, és a szörnyű meleget nehéz volt elviselni. Voltak ott óvodásoktól egész nagy fiúkig, lányokig, mindenféle korosztály. Oklevelet és katalógusokat kaptak a rajzukról. Mindenki nagyon fülelt, mikor mondják a nevét a tömegben. Nagyot csalódtam, hogy nem nyertem. Könny fakadt a szememből, de…
— Most a különdíjasok következnek! – , de már nem is reménykedtem. Egyszer csak hallom: Siklós, Temesvári Katalin különdíjat nyert! Kimentem a dobogóra és átvettem az ajándékot. A szívem a torkomban dobogott. Nagy örömmel vittem anyuékhoz.
Bordó bőrmappa volt. kapoccsal. Kinyitottam. Volt benne egy golyóstoll, rotring, notesz és egy oklevél katalógussal. Belelapoztam és megtaláltam benne a rajzomat. Temesvári Katalin. Siklós: fűzfák a strandon.
Valami kellemeset éreztem. Az első helyezett egyhetes londoni utat nyert. A kisterem visszhangzott a dübörgő tapstól. Mindenki meg volt elégedve az eredményével. Utána megtekintettük a kiállítást. Gyönyörű, színes, leleményes rajzokat állítottak ki. Az enyém is ott volt az üveg mögött. Rajzomon szivárványosan csillog a tó vize, a fák ágai hajladoznak, az égen habos felhők úsznak. Ahogy nézelődtünk, összetalálkoztunk a siklósi társaimmal és Vida Dezső bácsival, tanárunkkal. Együtt örültünk vele, nagyon büszke volt ránk. Sok zánkai pajtásommal is találkoztam, megismertük egymást. megnéztük egymás rajzait, aztán elköszöntünk mindenkitől, mert a vonatunk hamarosan indult.
Egész, úton mosolyogtam, örömmel volt teli a szívem.
Temesvári Katalin
(6. a. Kossuth téri isk. )
HONTALANUL
Egy 1987. évi januári reggelen szokás szerint kezdődött meg az iskolában a tanítás. Az első három óra a rendes kerékvágás szerint ment. Senki sem sejtette. hogy a lába alatt minden lépésre süllyed az iskola. A negyedik óra elején Harmath Erzsike néni rémült arccal jött be a tanterembe, és ideges hangon ezt mondta:
Gyerekek, iskolánk megsüllyedt, menjetek haza! Három napig nem kell jönnötök iskolába!
Nekünk ez persze első hallásra tetszett. Hazafelé mégis feszült volt a hangulat közöttünk. Mi lesz a sulival? Hová fogunk most járni? – hangzott innenonnan.
Na igen, szegény iskolánkat megfogta az átok – gondoltuk. Akkor ötödikesek voltunk. Iassan három éve számkivetetten élünk. Sehol sem vagyunk otthon. Egy héten háromszor testnevelés órára rohanunk. Ilyenkor nem tudunk az órák után kikapcsolódni és szegény tanáraink is rohannak, futnak állandóan. Nem érünk rá beszélgetni a szünetekben. Az iskolai közösség is felbomlott. Az alsósokat szinte nem is ismerjük. Most azt ígérték. hogy jövőre a saját sulinkba járhatunk. Reméljük, hogy a felújított, kedves iskolánkból ballagunk majd.
Junek Sybille
(7. a.. Kossuth téri iskola)
B a t t h y á n y – n a p
Már hagyománnyá vált, hogy iskolánk névadójának tiszteletére minden év júniusában megrendezzük a Batthyány-napot. Ezt minden diák örömmel várja, hiszen ezen a napon iskolánkban nincs tanítás, ugyanakkor változatos programokon vehetünk részt.
Ilyenkor kis ünnepség keretében megkoszorúzzuk a várban gróf Batthyány Kázmér szobrát. Majd az. iskolában mindenki az őt érdeklő tevékenységben vehet részt. A sportpályán és a tornateremben meccsek, ügyességi versenyek folynak. Vendégcsapatok is jönnek, hogy összemérjék erejüket a mi iskolánk csapataival. Ezekben az órákban a Köztársaság tér és környéke zeng a lelkes szurkolók, edzők, játékosok hangjától. Akik a szolidabb dolgokat kedvelik, azok rajzversenyen vagy irodalmi vetélkedőn vehetnek részt.
Jó idő esetében a szabadban rendezzük meg a rajzversenyt. Az udvar fele egy nagy rajzlappá válik, szinte kivirul az iskolánk. Akad persze, aki a falat is aszfaltnak nézi, de ez sajnos nemcsak iskolai specialitás. Mi, „idősebbek” megélhettük azt is, amikor egyszer (rossz idő esetén) a rajzterem falát díszíthettük „freskóinkkal”. Igazi élmény volt.
Az irodalmi vetélkedőn 3-5 fős csapatok mérik össze tudásukat. Jó, hogy vannak diákok, akik ezen a napon is képesek „tudományosan” gondolkodni. Idén pályázhattak az irodalmár érdeklődésűek verselemzéssel vagy önálló műalkotással is.
Végül, aki nem talál kedvére valót a programok javából, az videót nézhet vagy tánclépéseket tanulhat a hozzáértőktől.
Az idén kétszeresen is mozgalmas napunk lesz. ugyanis testvériskolánkból. Donji-Miholjácról is jönnek vendégek. Ez még régebbi hagyomány nálunk, egyik évben mi megyünk hozzájuk, másik évben ők látogatnak ide. Ebben az évben rajtunk a vendéglátás sora. Mivel a találkozók a kulturális és sportversenyek jegyében zajlanak. így ők is bekapcsolódhatnak a programokba.
Nekünk, akik most bízunk a nap sikerében. nemsokára csak emlék lesz a Batthyány-nap. mint annyi más. amit iskolánkban átélhettünk.
Lassan elballagunk…
Auth Gyöngyi, Várnai Valéria
(8. c. Batthyány Kázmér Ált. isk.)
Lehet-e álmodoznunk?
Iskolánkban már régóta szeretnének létrehozni egy tornatermet és egy medencét. Sajnos egyelőre lehetetlen felépíteni, hisz mindenki tudja, hogy pénz dolgában sem állunk nagyon jól. Nagy szükség lenne a tornaterem felépítésére, mert a folyosón nem tornázhatunk örökké. És ha lenne egy medencénk is, akkor testnevelés órákon úszhatnánk vagy lubickolhatnánk egy kicsit. Esetleg megoldható lenne a délutáni úszásoktatás is (amit a testnevelő tanáraink tartanának), és ez a sportág is beépülne az iskola többi sportja közé.
Mindez csak álom. A megvalósításig el fog telni egy kis idő, s talán ha beköszönt majd valamelyik tavasz, folytatják a munkálatokat De hogy mikor lesz kész? Ki tudja? Erre a kérdésre még senki sem tud pontos választ adni.
Már 7 éve járok ebbe az iskolába, és még csak az alapokat látom. Mikor a Hajdú Imre úti Általános Iskolába kerültem, még reménykedtem: Talán felépül, mire felsős leszek.
És tessék! Idén elbúcsúzom az iskolától s az alapoktól, de a tornaterem és a medence még sehol! A sok ígérgetés ellenére sem épült fel 7 év alatt. Szeretném ha én már nem élvezhettem azokat az örömöket, amit a tornaterem és a medence nyújt, – ha legalább a következő 5 évben felépülnének, s másnak adnának pihenést és kikapcsolódást
Nem szeretném csűrni-csavarni a dolgokat Egy szóval: Szeretnénk egy tornatermet és egy medencét!
Mindenki nevében:
egy nyolcadikos.
Májusi kirándulás
Felejthetetlen élményben volt részem a májusi osztálykiránduláson. Kis csapatunk Nyugat-Magyarországot járta be. Kék buszunk mellett gyorsan szaladtak el a magas hegyek és a zöld erdők. Egy nagyon kedves megállóhelyünk a szombathelyi romkert volt. A római kori templom ősi maradványai érdekes látványt tártak elénk. Az oszlopok növekvő fákként törtek az ég felé. A legnagyobb, látnivalókban bővelkedő város mégiscsak Kőszeg volt. Idegenvezetőnkkel gyönyörködve szemléltük a Szabó-hegy hatalmas erdőségeit. A város legszebb épülete a Jézus szívéről elnevezett templom. A díszes oszlopok és freskók kellemes hangulata belopta magát a szívünkbe. Az „Apotéka az egyszarvúhoz” nevű patika az eredeti, régi gyógyfüvek és gyógyszerek világát mutatta be. A Jurisics vár erős falai és hős vitézei mentették meg Kőszeget a törököktől. A várat mi is megnéztük.
A természet csodákra képes! Ezt bizonyítja a Szabó-hegyi Hétforrás. A hét vezérről elnevezett forrás hűs vizétől és a friss levegőtől hamar jókedvre derültünk.
A tartalmas nap után fáradtan érkeztünk meg Brennbergbányára, két napi szálláshelyünkre.
Másnap reggel Sopron nevezetességeivel ismerkedtünk. A Tűztorony, a Zeitl-ház híres gyűjteménye, a különleges történetű Taródi vár és a Károly-kilátó lenyűgözött bennünket. A soproni látnivalók közül nekem legjobban a Taródi vár tetszett. A 62 éves Taródi István 10 éven keresztül építette a várat, saját elképzelései alapján.
A természet hatalmas alkotását tekintettük meg Fertőrákoson. A kőfejtő rettenthetetlen erejével és nagyságával megigézett bennünket. Nagycenken megnéztük a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István sírját. Koszorúval fejeztük ki iránta érzett tiszteletünket.
Az Esterházy-kastély egy maroknyi látnivaló Franciaországból. Az arany faragások, a freskók, a korabeli bútorok a régi kor emlékét idézték fel bennünk. Maradandó emlékekkel a szívünkben tértünk haza Brennbergbányára.
Szomorúan ébredtünk másnap. Ez már az utolsó nap! – sóhajtottunk. De ez is tartogatott még számunkra boldog perceket. A buszon nagyon jó hangulatban, vidáman énekelgettünk, beszélgettünk. Utunk Ajkára vezetett, az üveggyárba. Megtudtuk, hogy hogyan fújják az üveget és hogyan történik a poharak és edények festése. A gyárral szemben levő üvegboltban vásárolhattunk is.
A hosszú utazás után Keszthelyre érkeztünk. Festetics György kastélya gyönyörű látványt tárt elénk. A gazdagon díszített szobák, a zöld park és a szökőkút együttes összhangjához hasonlót még nem láttunk.
Megnyugodott szívvel – bár a hazatérés gondolatától kissé szomorúan – utaztunk hazafelé. Az élményeket – amelyek nem halnak el bennünk soha – hetekig emlegettük.
Schmidt Anikó
(7. oszt.. Kossuth téri iskola)
Levél 2000-ből
A Hajdú Imre Úti Általános Iskolába járó negyedik osztályosok képzeletbeli levele egykori tanítójuknak…
1. LEVÉL
„Kedves Jutka néni!
Ma vagyok 22 éves. Gyerekkoromban óvónő szerettem volna lenni. Ez az álmom teljesült, és Gyűdre kerültem. Majd meglátogatom önt. Szeretem ezt a hivatást, mert szeretem a gyerekeket. Van egy kislányom és egy kisfiam. A lány Katika, a fiú Gábor. Sok régi iskolatársam gyermeke jár az óvodámba: pl. a Zentai Csabáé, a Györkő Gáboré és a Gitta Bernié. Mindhármuknak lányuk van.
Reggel fél nyolcra megyek dolgozni, és du. négykor jövök meg. Akkor adok uzsonnát a gyerekeimnek és játszom velük. Hatkor megfürdetem, megvacsoráztatom őket. Már 7-kor lefekszenek. Aztán én fürdők meg, vacsorát készítek a férjemnek és ágyba bújok. Ne haragudjon, már mennem kell dolgozni, s ezért nem írok többet.
Sok szeretettel: Tóth Melindától„
*!
2. LEVÉL
…Pandur Gábor 21 éves vadász vagyok. Repülővel járok Afrikába naponta. Gyógyítom az állatokat és etetem őket. Nagyon szeretem az állatokat. Gondoltam, megnagyobbítom az erdőt, de hogy mikor és hogyan, azt nem tudom. Az állatok jelentenek nekem mindent. Az erdő, illetve a dzsungel összes állatát etetem és gyógyítom. Az afrikai embereknek pénzt, házakat és boltokat szolgáltatok. Szép az élet, gyönyörű!
Természetesen volt gondom rá, hogy az alsós és feisős volt tanáraimat meglátogassam és ajándékokat is vigyek nekik. Anyámat és apámat is sűrűn látogatom. Feleségem és gyerekem még nincs. Egészséges vagyok, mivel az nem okos dolog, hogy ha valaki gyógyítani tud, ő maga pedig beteges, nem vigyáz magára.
3. LEVÉL
Ma 21 éves vagyok, asztalos a szakmám, az egész városban egyedül én űzöm a mesterséget. De hogyan? Érdemes meghallgatni!
Pl. ma reggel bementem a műhelybe, a telefon rikácsolni kezdett, és egy rendelést dobott ki. A Szabadság út 42-ből egy lakberendezést rendeltek. Nekiálltam. Hála a robotizált világnak, 4 óra múlva végeztem. Nyolc óra elteltével elkészült még egy másik munka is. Pihenni mentem, a tanárrobot tanította Robit, az ipari tanulómat. Később még egy háztartási és egy munkarobotot szereltem össze. Éjszaka a gyermekkoromról álmodtam. amire most, levélírás közben szeretettel gondolok. Azért is született meg e levél.
Tisztelettel:
Zentai Csaba
Most eltérve a történeti hűségtől (értsd: Az írásokat változtatás nélkül közöljük), arra kértem utolsó írásunk szerzőit, hogy jelentkezzenek és írják meg hogyan alakult az életük 2025-re…
A három akkori gyerek közül Tóth Melindával sikerült találkoznunk a cyber-térben, aki a következő levelet küldte, miután elolvasta az 1989-es írását:
| Kedves Jutka néni! Ennyi idő elteltével, 2025-ben is Önhöz írom levelem, de csak gondolatban, hisz sajnos már nem olvashatja. Bár gyerekkoromban óvónőnek készültem, ez az álmom nem teljesült, teljesen más irányt vett az életem. Azóta is Siklóson élek, az elmúlt 25 évben adminisztrátorként dolgoztam, jelenleg a Népegészségügyi Osztályon vagyok igazgatási ügyintézőként. Nem gyerekekkel foglalkozom, de ennek ellenére nagyon szeretem a munkám, szívvel-lélekkel végzem. Egy kislányom született, Lola, aki most 14 éves, középiskolába készül, ő a legnagyobb boldogságom! Egyedül nevelem, rajta élem ki a gyermeknevelési vágyaimat, amit néha nem vesz jónéven. 🙂 Szerencsés vagyok, mert a szüleim még velem vannak, és 5 éve megtaláltam életem párját. Sok nehézség és rossz dolog kövezi az utat, melyet járok, de összességében azt mondhatom, megtaláltam a helyem az életben, jól érzem magam. Szeretettel gondolok Önre! Üdvözlettel: Tóth Melinda |