1988. július
A buszon találkoztunk, s beszélgettünk, szó esett pedagógiáról, politikáról, a világról, közművelődésről, a családról. Épp egy pedagógiai tanácskozásra készült. s roppant izgult – “hiszen gyakorlatról sok mindent tudok, de mindezt elmondani, szerepelni, nem az én világom” – mondotta. “Sokkal jobban szeretek dolgozni, tenni valamit!” -, majd másra terelte a szót. Szerénység? Elhivatottság? Ezekre a kérdésekre kerestem a választ, mikor Mayer Györgynével, a Városi Tanács EMIS osztályának művelődési csoportvezetőjével beszélgettem életéről, pályafutásáról, munkájáról.
Április 4-e alkalmából a Munka Éredemrend bronz fokozata kitüntetést kapta, elismerésül a hosszú ideje tartó, kitartó, alapos munkájának, melyet pedagógusként végzett, végez. Hogyan indult a pályája?
Azt hiszem, az én esetem “klasszikus”, hiszen már elsősként elhatároztam, hogy tanítónő leszek, s ezt később sikerült is megvalósítanom. Ami az életemben az iskoláztatás során fontosnak tekinthető, az a középiskolás időszak volt s mert itt kaptam meg azt az indíttatást, mely pedagógusként, emberként meghatározóvá vált számomra.
A győri zenei gimnáziumban érettségiztem. és ma is nagy szeretettel gondoIok egykori tanáraimra, különösen Ládi tanár úrra, aki az összefüggések megláttatását, a logikus gondolkodást, komplexitást várta el tanítványaitól; egyfajta teljességre törekvésre szoktatott. állandó kontrollra önmagammal és a környezetemmel szemben.
A főiskola elvégzése után különböző iskolatípusokban tanítottam, majd a szakmunkásképzőben folytattam. Az itt töltött 3 év döbbentett rá arra, hogy az általános iskolában mennyi gyerek kerül perifériára, mennyi tehetség kallódik el.
1979-ben kértek ki a városi tanácsra tanulmányi felügyelőnek; izgatott ez a feladat, bár később sokkal nehezebbé vált, mint először gondoltam. Ma is sokat segít, segített a középiskolából hozott látásmód, mert az a véleményem, hogy a művelődésről, mint komplex alapellátásról csak akkor beszélhetünk, ha a folyamatba beletartozik az iskola, az óvoda, a könyvtár, a művelődési ház is. Sajnos, ez a megkozelítési mód sem a szakmában sem a vezetői szinteken még nem elfogadott.
Az iskolákra manapság az indokoltnál nagyobb teher nehezedik a családok, a társadalom részéről. Siklóson több olyan kísérlet folvik, mely az eljövendő idôszakok pedagógiai kezdeteit jelenthetik.
Ez nemcsak városunkban tapasztalható, hanem a városkörnyéken is. Nagyon fontosnak tartom, hogy az intézmények a saját körülményeikben, lehetőségeikben gondolkodjanak, s csak olyan elképzelést próbáljanak megvalósítani, mely beilleszthető a helyi koncepciójukba. Lényegesnek tartom a nyelvi-, irodalmi-kommunikációs program kísérletet, melyet sok, halmozottan hátrányos helyzetű iskolában lehetne alkalmazni. Fontosnak tartom a pedagógiai értelemben vett nyugalmat is. A sok átszervezési és irányítási bizonytalanság a pozitív szándékok ellenére óriási feszültségeket okoz. Ilyen volt a kisvárosi modell bevezetése, a járási hivatalok megszüntetése és legújabban a kétszintes irányítás beindítása. Mindezek a sajtóban megjelenő példák ellenére nemcsak hivatali, hanem emberi konfliktusokat. elbizonytalanodást okoznak. Úgy tapasztalom, hogy ezen a területen nálunk az átszervezésból legjobban az “át” megy, a többi még rengeteg kívánnivalót hagy maga után.
Van-e lehetőségük a pedagógusoknak az eligazodásra és be tudják-e tölteni azt a szerepet, melyet a társadalom elvár tőlük?
A kérdés egyik felével kapcsolatban az a véleményem, hogy a sok bizonytalansági tényező miatt ennek a szerepnek manapság nagyon nehéz bárkinek is megfelelni. Másrészt sokszor nem is az anyagiak hiánya okoz gondot, hanem az egymásra figyelés, közös gondolkodás, cél nemléte, a belső gátak kialakulása. Ezek a gátak bennem is megvannak, de hiszem, hogy a nagy zajlások ellenére is megvan a magam feladata, amikor – ha rövid időre is – azt érezhetem hogy érdemes volt tenni. Próbálkozásaink mindig voltak és lesznek a megújulásra. Így például létrehoztuk a különböző szakterületek munkaközösségeit, a komplex értékelés rendszerét. Elégedett lehetek az életetemmel, hiszen olyan munkaterületen dolgozhatok, melyet szeretek, ahol alkothatok
Szerencsésnek tartom magam abban is, hogy a családom mindvégig segített és olyan munkatársakkal dolgozhattam dolgozhatok együtt mint Gellért Györgyné, Percsy Éva vagy az azóta nyugalomba vonult Perics Péter.
Ha azt mondjuk, hogy társadalmunk leglényegesebb pontja az. hogy kozosségi, akkor úgy látom, hogy van még tennivalónk…
-cs-