Megjelent: 1989. januárjában az újság mellékleteként
* magyarázat: Az 1980-as évek végén a gimnázium felvette a kapcsolatot egy olaszországi középiskolával. Ennek az együttműködésnek részeként érkezett egy olasz csoport Siklósra. Erről a látogatásról számolt be a cikk írója – Nagy Edina IV/A osztályos diák
A várakozás órái
1988. október 8., szombat. Táncsics Mihály Gimnázium
Mindannyan időben itt voltunk. Böngésztük a szótárakat és a társalgási könyveket, mégsem állhatunk elébük szótlanul, mutogatva. Fél hat, a társaság egyre izgatottabb. Most már jönniük kell! Csak nem rohadt le valahol a busz?! Jaj, jöjjenek már! Hosszú percek múlnak. Sehol senki. Várunk.
Még mindig senki. Lassan, lassan a hetet is elüti a magasban a falióra, s a csoport még sehol. Hirtelen éles hang csap a duruzsolók közé: „Megjöttek!” Nagy öröm. Mindenki a helyére ül. Csend! – hiszen itt vannak az olaszok! Még mindig csend. Aztán továbbra is csend. Ez gyanús egy kicsit. Nem alaptanul, mert kárörvendő röhögés harsan a folyosón.
Folytatódik az egyre türelmetlenebb várakozás. A többség már a kapuban és utcán ácsorog. Bűvölik az. országutat, mintha ettől gyorsabban futna be a busz. Néhányan megpróbálják viccekkel elütni az időt. de senki nem nevet. Hol késnek már?
Ekkor megáll egy busz a gimnázium előtt. Nehezen mozdulunk…
De hiszen ók azok! Igen! Végre! – S hatalmas csomagokkal, fáradtan és kimerülten, de nagyon vidáman, bábeli ricsajjal vonulunk be a gimnázium kapuján.
…és reggel…
A reggeli gyülekezés időpontja 8 óra volt. Mi még 7.45-kor otthon toporogtunk. Az olaszok nem kapkodnak, nem sietnek sehová. A reggelit legalább negyedórája kikészítettem, ő még mindig öltözködik. Szépen, akkurátusan összehajtogatja ruháit, egyenként elpakolja őket a táskájába, ír a naplójába pár sort, elgondolkodik a megfogalmazáson… – és így tovább. Én meg idegeskedem kettő helyett. Nem érünk oda időben! Siethetne kicsit, már alig van néhány percünk. és még nem is ettünk. A tea ott gőzölög az orrom előtt, a kakaós kalács illata ingerlő, összefut számban a nyál, nagyokat nyelek. De nem! Illik megvárni a vendéget! Na, talán elkészült…
Indul az asztalhoz… Reggelizni fogunk! De nem… Vasalót kér, Egy pillanatig nézek rá, mint borjú az új kapura, nem értem, mit is akar. Elő a szótárt! Rohanva rángatom eló a vasalódeszkát, a vasalót. Már tudom. a kényelmes, nyugodt reggelizésből nem lesz semmi. Udvariasan tudtára adom, hogy sietnünk kell. Ő udvariasan megnyugtat, hogy
azonnal kész.
Végre eszünk. Eszünk? Falunk. dobáljuk a falatokat, időnként teát öntünk utánuk. hogy lecsússzanak. Ráadásul a forró tea megégeti a nyelvemet. Nem baj, már csak el kell indulni…
Na, és a cipő?
Kerestük, hiányoltuk a szép cipőket. De hiába, nem találtunk egyet sem. Talán Olaszországban nem divat a csinos cipő? A tények ezt igazolják. Városnézésre, túrára Még csak elmennek ezek a kicsit topis, krumpliorrú. vastagtalpú cipők, de táncos szórakozóhelyre, alkalomra – a mi ízlésünk szerint – kicsit furcsák.
A legfurcsább. hogy a lányok is kivétel nélkül ilyen cipőket viseltek. Bárhova is mentek. bármihez is vették fel, lehetett az nadrág vagy szoknya. Úgy tűnik, a fiatalság a kényelmes, strapabiró cipőket kedveli. Lehet. hogy nekik a mi cipőink voltak furcsák! Nem tudom…
Egy biztos: Cipő még sosem volt akadálya semminek (nálunk sem).
Diszkó, diszkó, diszkó
Az öt nap alatt, míg olasz vendégeink voltak, nem volt olyan este, amikor otthon ültünk volna. Mindig táncos helyre kellett velük menni. Igen ám! De errefelé nem túl bőséges a választék, különösen diákzsebbel és hétköznap! Még szerencse, hogy a gimnáziumban kétszer is volt diszkó. Lehetett táncolni. Mondjuk, az olaszokat nem kellett biztatni. Elég volt távolról meghallaniuk valalami zenét, már járt kezük-lábuk. Számukra nem léteznek ilyenkor gátlások. Teljes mértékben levetkőzik őket (sőt a tánc hevében még mást is), csak zenében élnek. Hatalmas a jókedv. Kifulladásig táncolnak, számukra zenéből sosem elég.
A szerdai búcsúest is ilyen határtalan volt. A menza tele emberrel. egy gombostűnek sem jutott volna már hely, és mindenki táncolt. Sőt tanáraink közűl is egy-kettő beszállt egy fordulóra az olasz kolleginákkal. A gimi megért már egynéhány diszkót, de ilyen jót, ilyen elsöprően lendületest, azt hiszem, még soha. Korai, nagyon korai volt a 22 órás záróra. nem birtuk még befejezni. Gondoltuk, ha búcsúest, hát legyen búcsúest. S közösen (mind a hatvanan) nyakunkba vettük a várost. s elindultunk diszkót keresni. Hát persze, hogy találtunk. Azt talán mondanunk sem kell, hogy záróráig maradtunk.
S hogy milyenek az olasz fiúk?
Ahogy mondani szokták, forróvérüek és csodálatosak…
Na és a lányok?
…azt döntsék el a fiúk!
Nagy Edina (IV/A)