Megjelent: 1989. február
A TMG Diákszínpada január 6-án mutatta be Vörösmarty-Görgey: Handabasa, avagy A fátyol titkai című vígjátékát
Rég volt, amikor helyi színjátszó körrel dicsekedhetett városunk. A feltételek egyre kedvezőtlenebbek lettek a kultúrában, s a hivatalos szemlélet – hiába deklarálja másként – csak tűri, nem támogatja érdemben ezt a területet. Éppen ezért nagyszerű, amit a gimnázium színjátszói és rendező tanáruk, Bakóné Aradi Éva már két éve vállalnak.
Idén vígjátékot mutattak be, telt hát előtt. Az ajánlást, mely szerint nem baj, ha néha a jelenre gondolunk, az első jelenet igazolta is. Ki ne gondolt volna napjainkra, amikor ezt hallotta:
„S magyarnak ellensége nincs
Magán kívül. Magával küzdeni
Megvívni benne, ami rossz, s kivetni,
Ez magas cél, melyre tőrni kell”
A későbbiekben azonban a darab tartalma, vidám hangulata jótékonyan feledtette a mindennapok egyre növekvő kilátástalanságát. Itt mindig tudtuk, ki kivel van, ki ellen szőnek megbocsátható ármányt, tudtuk, mi lesz a megnyugtató végkifejlet.
A fiatalok lenyűgözően játszottak. Bajnai Ágnes gyönyörű hangiával, tiszta artikulációjával igazolta Kazinczy-díjas voltát. Kis-Halas Judit igazi komikaként alakította a férjre áhítozó vénkisasszonyt. Megérdemelten kapott többször is tapsot. A darab végén elnyerte jutalmát Mezey Szilárd személyében, aki egy morózus nagybácsit alakított nagy átéléssel. Harmath Zoltán az elegáns, mélabús, komoly fiatalember szerepére nagyon jó választás volt, nem kevésbé Nagy Edina, aki finom megjelenésével, szép szövegmondásával méltó párja tudott lenni. A mindig galibát okozó három fiú – Horváth László, Nagy Koppány Sándor és Németh István – sokszor váltott ki hangos tetszésnyilvánítást a nézőkből.
A jelmezek egyszerűsége és ötletessége, a színpadkép és maga az előadás sikere a rendezőt Bakóné Aradi Évát dicsérik.
Nem könnyű manapság szívből nevetni és nevettetni. A nyolc fiatalnak sikerült. Tisztelettel köszönjük a szép estét!
Kóródiné Vörös Ilona
Diákszínház, avagy: amit látni kellett
Kétszer volt lehetőségem megtekinteni diákszínpadunk előadásában a Handabasa című darabot. Első alkalommal a színfalak mögül. E kivételesen jó helynek köszönhetően sok olyan dolgot megláttam, ami egyébként rejtve marad a közönség előtt. Láttam például Bulla Imre áldozatkész és fáradtságot nem ismerő munkáját, amely a világítás kapcsolóinak az alkalmakhoz illő, helyes beállítására irányult. Ugyancsak figyelemmel kísérhettem az akusztikai effektekért felelős Kis-Halas Andrea ténykedését is. Az ősbemutatón az ajtócsengő szerepének eljátszása mellett néha-néha szükség volt rá a súgószerep betöltésénél, azonban a második előadásra ezen funkciója feleslegessé vált.
Az ősbemutatón szerencsésen elfoglalt helyemnek azért hátrányai is voltak. Például az, hogy magából a darabból szinte semmit sem láttam! Ezért döntottem úgy, hogy másodszor megtekintem a darabot.
A második előadással kapcsolatban csak jó tapasztalatokról számolhatok be. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy az első rossz lett volna. Csupán arról van szó, hogy ez a néhány napos „érés” igen hasznosnak bizonyult. Emellett fontos megemlítenünk azt is, hogy itt sokkal hálásabb volt a közönség, mint a premieren. Ezzel ugyanis mintegy „doppingolták” a színészeket.
Bár a második alkalommal a legutolsó sorban ültem, végig mindent tisztán értettenm. Köszönhető volt ez a tagolt, érthető beszédnek. Volt egy nagy előnye annak, hogy nemcsak halottam, hanem láttam is a történteket. Így ugyanis az egyes szereplők arckifejezését is megfigyelhettem. E téren különösen Nagy Koppány Sándor alakított nagyot.
A siker ellenére sem szabad megfeledkeznünk a kicsi, bár alkalmanként nagy fontossággaI bíró hibákról sem. Először is a szereposztás. Tény és való, hogy néhány szereplő kiválasztása nagyon szerencsésen sikerült. Gondotok itt például a három „gazfickóra” Gutára, Kacorra és Rigóra. Ők minden tekintetben megfeleltek, még a zárójelenet is teljesen testre szabott volt nekik. Azonban két esetben jobban meg kellett volna gondolni, hogy ki kapja a szerepet. Elsősorban Katicára gondolok itt. E szereplőnek – a darabot ismervén – fertelmesen randának kellett volna lennie. Noha Kis-Halas Judit kitünően játszott, ennek az egy feltételnek képtelen volt maradéktalanul eleget tenni. Egy másik szereplő helyett is lenne egy jobb javaslatom. E javaslat azonban már teljes mértékben az én szubjektív véleményemet tükrözné, és pofátlanság is lenne, ha nev(ek)et említenék. JóI tudom, hogy a szerepek kiosztásánál figyelembe kell venni azt is, hogy színészgárdánk eléggé szegényes, nehéz lenne hát válogatni. Örömmel töltött el az az önzetlen segítőkészség, mellyel Harmath Zoltán kiegészítette régi iskolajának hiányos színészarzenálját.
Magának a darabnak a megválasztása nagyon szerencsés volt. Nem is sejtem, hogy kinek az agyából pattant ki az ötlet éppen e művet választani…, de az biztos, hogy jó lóra tett vele! Le a kalappal!
Az élő résztvevők után ejtsünk pár szót a passzív „szereplőről”, a díszletről is. Tertnészetesen hiba lenne összehasonlítani mondjuk a pécsi színházakban megszokott és elvárt díszletekkel, mint ahogy hiba lenne az amatőr diákszínészek teljesítményét egybevetni a profikéval. Ez a díszlet tökéletesen megfelelt annak, amire itt szükség volt. Eredetibb lett volna az utolsó felvonás, ha Kacor és Guta nem a függöny mögé, hanem a két fotel alá bújt volna, mint ahogy ezt Rigó meg is tette a kanapé esetében. No, de ez részletkérdés!
Nem szabad megfeledkeznünk arról az emberről sem, aki nélkül ez az előadás soha nem jöhetett volna létre. Igen, Bakóné Aradi Éváról van szó. Áldozatkész, és csendben, a színfalak mögött végzett munkája sokunk előtt rejtve maradt. A legjobban maguk a színészek tudnának beszélni e munkáról.
Globálisan az egész darab kitűnő volt, bizonyíték erre az a szűnni nem akaró vastaps, mely percekig szólt még az előadás után, s melynek szívvel-lélekkel aktív résztvevője voltam magam is.
Horváth Gábor